Az előadó szerint kimeríthetetlen téma a Rákóczi-szabadságharc, minden aspektusának külön szakirodalma van, ezek közül ajánlott is a jelenlévőknek néhány fontosabb kötetet, például Rákóczi memoárját, melyből az előadás folyamán felolvasott néhány érdekes gondolatot. Az elhangzott előadásban csak azokról a csatákról volt szó – szomolányi, koroncói, nagyszombati, pudmerici, zsibói, trencséni, romhányi –, amelyek jelentősebb következményekkel jártak a szabadságharc vagy éppenséggel az akkori magyar társadalom szempontjából.
Gebei Sándor a csaták pontos bemutatása mellett részletesen mesélt előadásában a nemességnek a fegyveres felkeléshez való csatlakozásáról, a szabadságharcban fontosabb szerepet játszó neves személyiségekről, az erdélyi fejedelemség mindenkori jellegzetes jogi helyzetéről és természetesen magáról Rákócziról is. Kifejtette, hogy a kuruc szabadságharcnak – az első csaták többnyire erkölcsi sikerei után – bizony kevés komoly eredménye volt, elsősorban a reguláris hadsereg hiánya miatt. Mivel a vesztes összecsapások általában az ellenség előli megfutamodással értek véget, nem voltak nagyon súlyos emberi veszteségeik, így a hadsereget is viszonylag könnyen újra tudták szervezni, de a stratégiai szempontból legfontosabb városok – Komárom, Győr, Pozsony, Arad, Buda – végig császári kézen voltak és maradtak a Rákóczi-szabadságharcok (1703–1711) alatt. Ennek fő oka, hogy a kurucok nem rendelkeztek megfelelő tüzérséggel, ostromágyúkkal; pár kivételtől eltekintve, amikor rajtaütésszerűen sikerült megtámadni egy-egy várost, csak úgy tudtak elfoglalni várakat, ha azokat körbezárták és kiéheztették bennük a lakosságot. Minden csatában ki­egyenlítetlen hátrányban har­coltak, így nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb kénytelenek lesznek letenni zászlóikat. A fegyverletétel csak jóval később, 1849-ben következett be, Görgeivel, de erről a Kós Károly Akadémia negyvennyolcas sza­badságharcról szóló következő előadásában hallhatunk.