A közalkalmazotti bérek kiigazításáról szóló tervezet kapcsán most újra terítékre került az oktatás kérdése. A bérrendezés mintegy négyszázezer közalkalmazottat érint, s főképp az egészségügyben, illetve a központi közigazgatásban dolgozók fizetésénél számottevő a korrekció, a tanügyben főként a pályakezdő pedagógusok helyzetén javítanának. A kormány szerint senkinek nem csökken a bére, a változtatással a közalkalmazottak bérezési rendszerében lévő igazságtalanságokat próbálják felszámolni. Ám a tanügyi szakszervezetek máris elégedetlenek, kifogásolják, hogy esetükben nem ugyanaz a mérce, mint az egészségügyben. Pénteken egyeztettek a kormány képviselőivel, s jelezték, nem fogadják el, hogy a tanügyben tervezett tízszázalékos béremelés csak egy, másfél év múlva lépjen  életbe, ezért tiltakozást ígérnek.
Természetesen a fizetés mindig lehetne több. Lehetőség szerint, amennyiben a teljesítmény indokolja, emelni is kellene, mindenkinek. A bérkiegészítési tervezet szerint az évi 2,3 milliárd lejes bérkiigazítási keretből 134 millió lejt az egészségügyben, 240 milliót pedig az oktatásban dolgozók prémiumalapjára fordítanak, jutalmazva az eredményesen dolgozókat. Ám a szakszerveztekre nem jellemző, hogy a teljesítmény kérdését feszegetnék, s az is furcsa, hogy amikor az oktatás kerül terítékre, az állítólagos érdekvédelmiek semmi mást nem látnak, csak a pénzt. Nem gyermekeink jövőjét, az ország sorsát tekintik, a tanügyi reform kérdése esetükben a fizetéssel kezdődik és azzal is ér véget. A munkaügyi miniszter szerint egyébként tavaly a pedagógusok 26,78 százalékos béremélést könyvelhettek el, ez nem feltétlenül sok, de nem is kevés, magánszektorban illúzió egy ilyen léptékű kiegészítés. S az is érthető, hogy az egészségügyi gondok rendezése elsőbbséget jelent, miként az is tény, egyszerre nem lehet minden rosszul és ingatagon tákolt állami ágazaton méltányosan javítani.
Az oktatási rendszer alapos reformját kellene tehát végre elkezdeni, mert ha továbbra is megrekedünk a bérezésnél, lényeges, hosszú távon eredményes változásban alig bízhatunk. Fel kellene számolni mindent, ami rossz, a múltbéli örökséget, a hasznos, illetve a hasznosítható tudás megszerzése kellene legyen a legfontosabb, mind szakközépiskolában, mind elméleti líceumban. Az iskolának megbízható válaszokat kellene adnia a mindenkori hogyan éljünk kérdésre is, s ebben a jó pedagógusok, hivatással oktatók, tanítók és tanárok bizonyosan jobb partnerek lehetnek, mint a hangoskodó szakszervezetek.