Azt már nem tudom, hogy én örültem-e a világnak, vagy nem is gondoltam semmit. De akárhogyan volt, megérkeztem.
Mégpedig egy szeptemberi hajnalon, amikor nemcsak a nap derengett, hanem virradt már a század is, amelyben mostan élünk; sőt, mire megtanultam értelmes szavakat mondani, már föl is kelt az új évszázad napja. De én arra már nem emlékszem, mint ahogy Róza néni is csak későbbi időből jut eszembe. Ugyanis csak akkor tűnt fel nekem, hogy valahányszor új testvérem születik, egy sovány és magos öregasszony olyankor a háznál mindig megjelenik. Így tudtam meg, hogy ő a bábaasszony, aki engem is „kifogott”, mint ahogy nálunkfelé mondják. Biztos és erős kezekben voltam, jól megveregetett, s néhányszor belényomott a vízbe. Aztán pólyába tett, s amikor sírni is kezdtem, azt mondta, hogy: no, bé lehet a legénkét jelenteni.
Atyám el is ment a jegyzői irodára, s ott béjelentette, hogy fia született, akit bé kéne írni az anyakönyvbe. Megkérdezte a jegyző, hogy milyen nevet írjon a gyermeknek, mire apám azt felelte, hogy gondolkozott.
Aztán így szólt:
– Hát akkor legyen János.
Nem tudom, hogy miképpen találhatta ki ezt a János nevet, mert a családban réges-régen nem volt János egy se; még akkor sem, ha az anyám családját is belészámítom, mert azok is Mózes voltak, Tamás vagy Gáspár. Nyilván azon gondolkozhatott az irodába menet, hogy ki legyen majd a keresztapám, s mivel egy Balla János nevű komájában állapodott meg, hát úgy tette reám is ezt a nevet. Az is lehet azonban, hogy Nepomuki Szent János jutott eszébe, aki templomunknak s így a falunak a védőszentje volt.
Úgy volt, ahogy volt.
János lettem, s apám hazament:
– No, béírattad-e a gyermeket? – kérdezte anyám.
– Hát azért mentem – felelte apám.
– S milyen nevet mondtál neki?
– Jánost.
Abban a percben felült anyám az ágyban. Az arca ijedt volt, s a szemén látszott, hogy mindjárt elpityeredik.
– Hát mért nem jó a János? – kérdezte apám.
– Azért – szepegte anyám –, mert eddigelé minden Jánost megöltek ebből a nemzetségből.
– Csak egyet öltek meg.
– Hát volt még?
– Több nem volt.
Erre anyám csakugyan sírdogálni kezdett, s úgy visszaereszkedett az ágyba. Atyám pedig, aki az asszonyi sírástól mindig felborzolódott, szó nélkül kiment a nyitott ajtón az ereszbe. Ott leült a fűttő mellé egy kicsi székre, ami szokott helye volt neki, s cigarettát kezdett sodorni, vagyis „siríteni”, ahogy mi mondjuk. Utána a cigarettáját, aminek rendesen egy-két kicsi horpaca is volt, a barnás bajusza alá vette, és szép lassan fél térdre ereszkedett a kályha előtt. Akkor lassan kinyitotta a fűttő ajtaját, a két ujjával kikapott egy alkalmas parazsat, s azt a markában addig tartotta, ringatva is egy kicsit a bakszenet, amíg meggyújtotta róla a cigarettát. Egyet szippantott, úgy, ahogy volt, majd a szenet visszavetette a kályhába, s szép lassan újból a kicsi székre ült.
Így próbálta elverni a János-féle mérget, mert ha valamit rosszul talált csinálni, akkor mindig haragudott valakire. Több szó nem is esett a nevemről, csak három nap múlva, amikor a háznál nagy ünnepélyességgel megjelentek a keresztszülők, hogy engem a templomba vigyenek. Nem is egy, hanem két pár jött utánam, mert a komásodás, különösen abban az időben, igen szokásban volt. Az egyik komapár csakugyan Balla János volt és a felesége, akire öregasszony korában azt is hazudták, hogy boszorkány; a másik pedig a régi családi háznak a gazdája, vagyis Sándor bácsi, Márton nagyapám legifjabbik testvéröccse.
Amikor a poharak és a kalács mellől végre felálltak, nehogy a nagy kínálásban és szabadkozásban elkéssenek, akkor valamelyiknek eszébe jutott, s megkérdezte:
– S osztán a neve mi legyen?
Akkor atyám odafordult anyámhoz, s azt mondta:
– No, most te szólj, Márta!
Anyám rögtön így felelt:
– Kereszteljék Áronnak.
Ezt mindenki helyeselte, mert a másik Áron jutott eszükbe, vagyis nagyapám papi öccse, aki már Gyulafehérváron kanonok volt akkor, s nemcsak a rokonságot istápolta, hanem a falut is. Ebben az egyetértésben aztán kézhez vettek engem, s nemcsak Áronnak kereszteltek, hanem az is maradt rajtam. Ebben a tekintetben csak annyi változást szenvedtem csupán, hogy kicsi koromban, úgy a gimnáziumba vonulásomig, a pajtások és kedvező idegenek Árkónak is mondtak. Ma sem tudom, hogy miért, de Árkó nem szerettem soha lenni, de sokra nem is ment velem senki, aki úgy szólított engem.
Mindazt, amit első világi időmről mondék, később anyám beszélte el nekem. Többször is fordult ebbe a homályos múltba a szó, sőt, egy ízben azt is megkérdeztem tőle, hogy én milyen gyermek voltam abban az időben, amire nem tudok emlékezni. Hamar láttam, hogy kicsi gyermek koromról nevezetesebb emlékei nincsenek; jobban mondva, ami volt, elvegyülve bujkált a sok emlék között. Ezt nem is lehet csodálni, mert akinek tizenegy gyermeke születik, mint neki, annak a fejében csak összekeveredhetnek az emlékek, melyeket gyermekei kicsi koráról tartogat.