Ugyanis beteg voltam, de nem súlyosan, úgyhogy a mamus bátran magamra hagyott, persze, erősen lelkére kötötte Zsuzsi néninek, a szakácsnőnek, hogy időnként nézzen be hozzám. Fájdalom, ez oly rég volt, hogy még a nagybetűkkel sem voltam ismeretségben, s mondanom se kell, hogy rettenetesen unatkoztam. Akár hiszi, lelkem nagyapókám, akár nem, amikor az ember unatkozik, akkor születnek a legnadselűbb gondolatok, így született meg az én agyacskámban is a nadselű gondolat, hogy kivágom a dunyhát, onnét kiveszek egy összetett marék tollat, és abból egy kis, egy igen-igen kedves madárkát szerkesztek össze. Nagyapókám emlékszik talán, hogy nálam már gyermekkoromban nyomban követte a nadselű gondolatot a nadselű tett, és nem a „nadselű halál”, mint ahogy azt koszorús költőnk, Vörösmarty Mihály írja a Szózatban. De hogy szavamat össze ne keverjem, nagy hirtelen kiugrottam az ágyból, a mama asztalából hamarosan kihalásztam egy ollót, azzal vissza az ágyba, a dunyhát felvágtam (de csak egy ujjnyi helyen), s hozzáfogtam a madárka alkotásához.
Mondhatom, édes nagyapókám, hogy kitűnően sikerült a madárka, csak éppen nem tudott fütyülni. De repülni el is repült volna, ha az ajtó meg az ablak nyitva, s léghuzat kerekedik. Sem ajtó, sem ablak nem volt ugyan nyitva, de egyszerre csak nagy hirtelen kinyílt az ajtó: belépett rajta a jó Zsuzsi né. Merthogy hirtelen nyitott be, szelet csapott, a szél felkapta a fel nem használt tollakat. De még pótolta is a dunyha hasadékából: valóságos tollfelleg kavargott a szobában.
– Jesszus Márja – csapta össze a kezét Zsuzsi néni –, mit csinált maga, rettenetös gyermek!?
– Madarat – mondám én röviden és velősen.
– Tudja, hogy magát a mamája elevenen megnyúzza, ha hazajön?
– Mármint hogy engem? – kérdeztem én, s mutatóujjammal ráböktem a mellemre. – Maga még mindig nem ismeri az én anyusomat. Először is az anyus „valamit érezs”, mint rendesen, ha elmegy hazulról és hazasiet. Ezst akarom én. Ha látja, hogy mit csináltam, először összecsapja a kezsét, azstán örömébe nagyot kacsag, mert látja, hogy nadselű gondolatom volt, tehát jobban vagyok. Érti?
Így szónokoltam, édes nagyapókám, selypítve ugyan, de hallottam egy görög bácsiról, aki szintén selypített, de később elmúlt a selypítése, és híres szónok lett belőle (ha jól emlékszem, Démoszthenész  volt a neve). Lehet, ugye, még belőlem is nagy szónok? Akár lesz, akár nem, de híres jövőmondó még lehet belőlem, mert jól jövendöltem, minthogy a mamus csakugyan összecsapta a kezét, amikor belépett a szobába, s én éppen biztattam a madárkát: Szállj, madárka, szállj, szép hazámba szállj! – aztán egyszerre csak elkezdett kacagni, s mondá: Üsse kő a dunyhát, üsse kő a tollat, csakhogy nem vagy beteg, s ismét termeled a nadselű gondolatokat, édes fiam! – aztán összevissza csókolt.
Így volt, vége volt, igaz volt, édes nagyapókám!

A másolat hiteléül: Elek nagyapó