„Apámtól a sűrű kedélyt, a világjavító indulatot és a formaérzéket örököltem; kedves anyámtól humort, a lélek és a szív költői libbenéseit; az ősöktől pedig, akik őrködtek a szabadság jussa fölött, a virrasztás szimatát.”
Katolikus-keresztény világ­szemléletét így foglalta össze mindössze néhány sorban: „Nem vitás, hogy az ember a földi létezés legelső és tudatos fokán ugyan, de éppen olyan szerves része a világnak, mint a növény vagy az állat. Harmonikus földi létét három tényező együttesen biztosítja: az Istenhez való viszonya, a természetben való elhelyezkedése és a társadalmi együttélés szüksége. Az Istenhez, a természethez és a társadalomhoz való kapcsolatát mindenkinek rendeznie kell, ha azt akarja, hogy aránylagos nyugalom és össz­hang uralkodjék az életében.”
Földi életének (1897–1966) a nagyobbik részét itthon, Erdélyországban, kisebbik részét pedig odaát, az anyaországban töltötte. Így aztán egészen közelről és tapasztalatból ismert bennünket, de évtizedek során alkalma volt megismerni az anyaországban élőket is, ún. „vértestvéreinket”. Az anyaországból írta egy alkalommal: „Két évvel ezelőtt eljöttem, mert úgy gondoltam, hogy itt többet tudok használni a magyarságnak. Figyeltem azt a küzdelmet is, amelyet közben az erdélyi magyarok folytattak. Hiányzott nekem, sőt, néha fájt, hogy ebben a küzdelemben nem vehettem gyakorlati módon is részt. De ha részt vehettem volna, akkor is csak azt hirdettem volna, amit a múltban tettem, s amit ma is vallok. (...)
Vallom és hirdetem s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti…Támogatnunk és szolgálnunk kell minden olyan törekvést, mely az erdélyi magyarságot tudatossá és erőssé teszi arra, hogy sorsát önmaga irányítsa.”
Az örökös széthúzóknak, pártoskodóknak és folyton-folyvást kritizálóknak mai érvényességgel köti nagyon szigorúan a lelkükre: „Bírálatot csak olyan elgondolás és cselekedet fölött mondunk, amelynek helyébe jobbat tudunk ajánlani, de ilyen esetekben is mellőzzük a személyeskedő hangot, a gyanúsítást és más szellemi emberekhez nem méltó harci mozdulatot.”
Mélyen megfontolandó figyelmeztetése pedig – és addig, amíg nem késő! – így szól: „Fegyelmet az agyba és közösségi érzést a szívbe. Mert csak így gyűlhet egybe a tábor, amely érti a szellemi őrség fényjeleit.” (...)
A nemzet sorsáért felelős mindenkori magyar kormányoknak ezt üzeni: „Hitvány és áruló volna a magyar szellem, ha a mai időkben nem vállalná a legvégső pontig a nemzettel való sorsközösséget és az ő sorsa iránti erkölcsi felelősséget.”
Hozzáteszi persze mindehhez a személyes felelősséget is: „Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet. Megújult lelkekből áll a megújult közösség.”
Utoljára, de nem utolsósorban a magyan–román viszony helyes értékelése sem kerüli el a figyelmét, és ebben a tekintetben is félre nem érthetőek az ő szavai: „Tény, hogy magyarok és románok egy közös földön élnek, mert nem tudnak és nem akarnak máshol élni. A kérdés tehát nem az, hogy egyiknek uralkodnia kell, és pusztulnia a másiknak, hanem a kérdés az, hogy miképpen volna lehetséges békében együtt élnünk.” (...)
„Mindnyájunkat két tenyér tart és hordoz az életben. Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az ördögé. Olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként általhúzódjunk egészen az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál.”
Tamási Áron már-már végrendeletszerűen megfogalmazott írásaiból még sokat és hosszan idézhetnék, de alkalmi tájékozódásunkhoz, netán kijózanodásunkhoz és politikai tisztánlátásunkhoz ennyi is elég halála ötvenedik évfordulóján.

JAKAB GÁBOR
(2016)