A hetvenes évek elején édesapámat megkereste egy írócsoport, és felkérték, mint szerintük „egyetlen illetékest”, hogy Tamásinak emléket állítson. Meg kell említeni, hogy ezt a lelkes csapatot kívülről végig támogatta egy nagyszerű asszony: Bakk Elekné, Sárika.
Édesapám elvállalta a felkérést, meg is kezdte a tervezést. Ám rövidesen megbetegedett, úgy érezte, hogy nem tudja a munkát elvégezni. Arra gondolt, hogy kell keresnie valakit, aki segít. Csak énrám tudott gondolni, tudta: valódi segítőtárs leszek. Meg is kért, s én elvállaltam.
Mindenképpen segíteni akartam neki. Újrakezdtük a tervezést, sokat kellett változtatni rajta, hogy ketten dolgozhassunk majd. A tervezésnél már gondoltunk arra, hogy ki-ki milyen részt vállal magára. Az eredeti terv szerint egyetlen ülő székely lett volna. Ezt változtattuk meg úgy, hogy Tamási műveinek alakjaival népesítjük be a sziklát. Hoztak kérésünkre Tusnádról egy követ, de nem volt elég nagy és jó, ezért a Hargita oldalában kerestünk faragásra valót. Mi ketten is részt vettünk a keresésben. Végül is megtaláltunk egy gyönyörű trachitot, amelyet Úrasztalának neveztek a népek. Mert a pásztorok ennél a kőnél pihentek , s ettek róla. No, megtaláltuk, de le is kellett valahogy szállítani a hegyoldalról, az Ivó-oldalról! Nem volt könnyű, két traktor mozdította ki a helyéről, és vontatta be Farkaslakára. Ahogyan lemértük, körülbelül kilenc tonnát nyomott. Iszonyúan kemény, időtálló, vulkanikus kőzet. Gyönyörű acélkékes szürke színezete van. A templom mögé állították fel, az úthoz közel, ahol majd elkezdtük a munkát. Építettek nekünk egy kis kamrát a szerszámainknak, meg fedelet a szikla fölé, hogy esőben is tudjunk dolgozni.
Gépeink egyáltalán nem voltak, egyedül egy kis köszörű. Csak vésők és kalapácsok, és kis csákányok, amelyekben vídia-betét volt. Ezzel kezdtük megmunkálni ezt a kemény kőzetet. Nagyon nehéz munka volt, két évünk nyara ment rá, meg is erőltettem a csuklómat, amelyet aztán hosszú ideig kellett gyógyítani utána.
Az volt érdekes, hogy akik arra utaztak, megálltak, megnézték, mit csinálunk, s hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe. Úgy alakult az emlékmű, hogy nemcsak Tamásinak, de az egész székelységnek állítottunk emléket.
Én azt akartam, hogy csak az édesapám neve kerüljön bele mint alkotóé. Ám ő, amikor élelemért jártam, belevéste mindkettőnk nevét a kőbe. Boldog volt, hogy a fiával együtt készítette ezt a művet. Utólag én is nagyon örvendek annak, hogy van egy közös alkotásunk! Hiszen olyan nagy emberi és művészi szeretet kötött, köt össze bennünket! Érdekes, hogy édesapám betegesen kezdett neki a közös munkának, de szinte csodával határos módon egyre jobban lett, megerősödött. Megsegítette a Fennvaló, s talán Tamási szelleme is.
SZERVÁTIUSZ TIBOR
(2016. április)
