Számomra a tánc, a mozgás eszköz az önkifejezésre. Úgy érzem, olyankor enyém a világ. Tudok a körülöttem lévő közönségről, érzem, hogy ott vannak, de nem látom az arcokat, teljesen belemerülök a táncba – ezek Ürmösi-Incze Mária Terézia gondolatai, akinek a Magyar Táncművészek Szövetsége az Évad legjobb női táncművésze díjat ítélte oda néptánc kategóriában. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes táncosa az elismerést április 29-én, a tánc világnapján vette át Budapesten a Nemzeti Táncszínház rendezésében tartott gálaműsoron. Az együttesben és barátai körében Marcsinak szólított díjazottal táncélményeiről, kedvenc szerepeiről beszélgettünk.
Lemhényből, a szülőfaluból Kézdivásárhelyre vitte az útja iskolába, ahol a Vigadó tánccsoportjában Ráduly József figyelt fel tehetségére. Érettségi után helyettes angoltanárként tanított a céhes városban, majd 1998-ban részt vett a csíkszeredai Hargita Állami Népi Együttesnél meghirdetett versenyvizsgán, 2002-ig volt a csíki együttes táncosa, azóta a Háromszék Táncegyüttes tagja. Marcsi nem a szavak embere, azt mondja, nehezen tudja megfogalmazni gondolatait, mert mindig mérlegel, mit mondjon, hogy ne legyen kétértelmű, félreérthető, „de a színpadon feloldódnak a gátlások, minden jön magától”. Szeret improvizálni, de magáévá tudja tenni a kötött formákat is. Számára a néptánc nem kizárólagos kifejezőeszköz, nem mindig elég, leginkább akkor érzi otthonosan magát benne, amikor tanít.
– Mi kell ahhoz, hogy ez a nyelvezet elegendő legyen számodra, milyen más mozgásformákban tudsz kommunikálni a közönséggel?
– Többfajta mozgásra van szükségem, több műfajban is otthon vagyok. Vannak esetek, amikor elegendő a néptánc, például a Két kezem forgatta, szívem táncoltatta című előadásban, amit Ivácson László rendezett. Egy női sorsot kísér végig a produkció kizárólag néptáncban, de van tematikája is. Ez már így több nekem, mint egy adott tájegység tiszta koreográfiája. Szeretem, ha van benne egy kis dramaturgia. Olykor az is elég, ha az adott koreográfia egy konkrét személyről, esetleg egy házaspár életéről szól, mert ilyenkor nem- csak a mozgásban, a figurában van benne az életük, hanem az előadó magatartásában is.
– Van-e példaképed az adatközlők között, akinek a táncát az egyéniségén keresztül szeretted meg?
– Több mindenki élete, tánca érdekel. A szentbenedeki Vincze Júlia néni fiatalkori pörgése szinte utánozhatatlan. Ő is vendége volt az első népzene- és néptánctalálkozók egyikének a szakszervezetek művelődési házában, azokon a rossz deszkákon gyönyörűen, könnyedén pörgött, csodálatos volt. Lehet, hogy azért is fogott meg annyira Juliska néni pörgése, mert a forgós táncokhoz kötődöm a leginkább. Szeretek minden táncot, de az ugrósok például nem állnak olyan közel hozzám. Udvarhelyszék, Nyárádmente, Marosmente forgósai a kedvenceim, de szeretem a gyimesi tánc nyugodtságát is. Az Őrkőre nagyon sokat jártunk cigánytáncot tanulni, mégsem sikerült megszeretnem, talán nem az én temperamentumomhoz illő. A pörgésbe bele lehet merülni, igazán az az enyém.
– Értsem úgy, hogy a lánytáncok közelebb állnak hozzád, mint a párosak?
– Szeretem a páros táncot is, de az utóbbi időben nagyon sokat változott a fiú tánckar a Háromszék Táncegyüttesnél, mindig jönnek újak, nincsenek igazán érett férfitáncosok, így igazából csak a férjemmel tudok egy jót táncolni, aki korábban szintén az együttes tagja volt. Aki három-négy éve érkezett, nincs ahonnan tudja, mit jelent egymásban bízva, egymásba kapaszkodva nyugodtan egyet forogni. Még görcsösek, még a technikájuk sem pontos, a párosban is mintha külön táncolnának, nem tudnak a lányra hangolódni, igazán együtt táncolni.
Minden előadás kihívás
– Melyik volt eddig a legmeghatározóbb szereped?
– Az első igazán nagy élményem A helység kalapácsa című előadás volt. Novák Ferenc Tatával dolgoztunk, ő rendezte, mindent precízen megkövetelt, még azt is, hogy pontosan mikor vegyél levegőt, ami nagy kihívás. Én voltam az amazontermészetű Márta, aki a közel egyórás előadásban csak a harminchatodik percben jelenik meg, nagy energiával kell belépnie és rendet teremtenie. Ez óriási dolog volt, mert miközben én kint várakoztam, a színpadon sok minden történt, szerelmek szövődtek, intrikák, volt tánc, verekedés, és nekem a színfalak mögött harmincöt percen keresztül kellett tuningolnom magam, hogy olyan energiával lépjek be, mintha én is részt vettem volna addig is mindenben. Ez számomra óriási kihívás volt. Ráadásul nem úgy megyek be a színpadra, hogy énekelek, kiabálok vagy csattogtatok, hanem egyszerűen csak beállok egy kapu közé és csípőre teszem a kezem. Mindig mondta Tata, a tekintet nagyon fontos, úgy kell néznem, hogy ha ő beül a hátsó sorba, a tekintetem hátralökje a székben.
Az igazság az, hogy minden előadás kihívás volt, nagyon sokat tanultunk. A Tündérálomban, a Csongor és Tünde gyermekelőadásban, amit Orza Călin rendezett, Ilmaként egy barátot, egy népi karaktert kellett alakítanom, aki Tündéhez képest teljesen más jellem. Fazakas Misivel nagyon sokat dolgoztunk ezen a szerepen. A kezembe adtak egy vedret, azzal kellett nekem jönnöm-mennem, nagyon kínlódtam. Szerintem az eszközök vagy segítik a táncot, vagy keresztbe tesznek, én az utóbbiként éltem ezt meg. Ha a rád osztott eszközzel alszol, ha egész nap magaddal hordod, akkor is lehet végül akadály, amit természetesen az előadáson meg kell oldani.
– Voltak játékos szerepeid, de a rendezők nagyobb feladatokat is rád bíztak. Mit gondolsz, összefügg ez a sokévi tapasztalattal, vagy egyszerűen megfelelt a te karaktered az adott szerepre?
– Kétszer is anya lettem, a táncban is talán beérett a karakterem, ez is hozhatta magával, hogy az utóbbi három-négy évben elég kemény szerepeket osztottak nekem. A banda című előadásban, amit nagyon szeret a közönség és mi, táncosok is, a násznagyasszony szerepét kellett megformálnom. Könczei Árpád volt a rendező, sokat segített, de annyira el volt foglalva a zenekarral, hisz ők a főszereplők, hogy elég ritkán osztogatta az útmutatásokat, hogy mitévők legyünk. Kezdetben csak annyit mondott, egy násznagyasszonyt alakítok, aki faluról városra ment férjhez és visszahívták egy falusi esküvőbe, ahol próbál beilleszkedni, de nem igazán sikerül, mert ő már nem ugyanaz, aki korábban falun élt, egy kicsit kilóg a sorból. Könczei Árpi bízott bennünk, eléggé szabad kezet adott nekünk, és mi egymásba kapaszkodva, egymásból ihletődve görgettük a jeleneteket, és nagyon jól sikerült.
Az én mesém is igazán kedves nekem. Ez az előadás úgy született Benkő Évával, Furik Rita rendezővel, Prezsmer Boglárka dramaturggal és Orbán Ferenc zeneszerzővel, hogy a próbafolyamat alatt is szívvel lélekkel éltük meg minden percét a játékoknak. Egy adott pillanatban el kellett hinnem magamról, hogy én vagyok a legszebb nő a világon. Nem lehettem addig égi madár, amíg magamról nem hiszem el, hogy lehetek olyan gyönyörű, lehet olyan a hangom, mozgásom. A gyermekeket nem lehet becsapni. Ebben a próbafolyamatban sírtunk, kacagtunk, levetkőztük gátlásainkat, valószínű ezért is sikerült olyan jól.
Voltak nehéz szerepek is
– Nem lehetett könnyű megformálni Jusztinát, Gábor Áron feleségét az Orza Călin által rendezett Gábor Áron előadásban, hisz róla keveset tudunk. Mégis megoldottad.
– Nem csak az információhiány miatt volt nehéz feladat. Azt írták róla, hogy egy kicsit púpos volt, csúnyácska is, és miután Gábor Áron meghalt, hozzáment egy gazdag kereskedőhöz. Amiről nem tudunk, de mégis fontos volt az előadás szempontjából, hogy ő miként viszonyult Gábor Áron vívódásaihoz, a csatákhoz, és ezt kellett kitalálni, hogy ez pozitívan hasson. Nem gondolom, hogy életem nagy alakítása volt, de magamévá tettem és át tudtam élni. Ihletődtem nagytatám háborús történeteiből, és mamám is mesélte, miként kellett bujdokolni és mindig várni valakire, egy vezéregyéniségre, aki azt mondja, hogy ezt most lehet. Úgy képzeltem, nekem is ilyennek kell lenni, egyfajta vezéregyéniségnek a nők között, hogy ők a háta mögött érezzék magukat biztonságban.
– Volt olyan különös előadásélményed, amely kiemelkedik a többi közül?
– Nagy élményem, ami ellenben nem a Háromszék Táncegyütteshez kötődik, amikor Fazakas Misi felkért, hogy az Osonó Színházműhely Farsang című előadásában vegyek részt. A munkafolyamat és az előadások is nagyon megfogtak. Amit akkor és ott megéltem, úgy gondolom, az a katarzis. Voltak benne szabad részek, amelyek csak akkor sikerülhettek jól, ha őszinte az előadó, ha megéli azt. Észrevétlenül jött ki belőlem, és mondtam el mély titkokat a közönség szemébe nézve. Ezt az élményt keresem, tulajdonképpen nem tudom, miért nem találom: magam miatt, a rendezés vagy az intézményesített előadásmód miatt?
– Azt mondtad, a néptáncban leginkább akkor érzed magad otthonosan, amikor tanítasz. Férjeddel, Ürmösi-Incze Hunorral nyolc évig vezettétek, sikeressé formáltátok a kézdiszentkereszti Tisztás és Tisztácska néptáncegyüttest, jelenleg Gelencén tanítotok három korosztályt: gyermekeket, tinédzsereket-ifjakat és felnőtteket a Burusnyán néptáncegyüttes égisze alatt. Táncosként, táncpedagógusként, anyaként kell eleget tenned sokrétű feladataidnak, s tán érzed, hogy amit szakmai és magánéletedben elértél, az siker. Mit gondolsz a Magyar Táncművészek Szövetsége díjáról, ami szerint az elmúlt három-négy év produkciói alapján a Kárpát-medencei női néptáncban a legjobbat mutattad fel, és amire Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója javasolt. „A női princípium hiteles megjelenítése a színpadon az autentikus néptánc és a kortárs táncszínház formanyelvein. A különböző táncnyelvek és mozgásformák beható ismeretén és eszköztáruk tudatos használatán keresztül folyamatosan átváltozásra és megújulásra képes előadóművész. Egyedien gazdag belső világával megjeleníti a rejtett művészi igazságot, megnevezi a megnevezhetetlent ” – áll az indoklásban.
– Mindenkinek nagyon köszönöm, aki velem együtt örvend ennek a díjnak, és azt is, hogy elismerik a munkámat, de ha őszintén akarok válaszolni, el kell mondanom, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor sokkal jobban örvendtem volna neki. Ez azzal is összefügg, hogy amióta anya vagyok, családom van, annyira átértékelődtek a dolgok, hogy most inkább a gyermekeim, a tanítványaim sikereinek örvendek, természetesen a magaménak is, de már másként élem meg, mint korábban.
