Az egyik, már nagyocska unokámat megkérdeztem: nálatok ki lesz a polgármester? Azt hiszem, egy magyar bácsi – válaszolta, és ezt biztató jelnek vettem. Az utóbbi napokban ugyanis nagyon összekavarodtak, olykor tanácstalanná váltak a választók, mert a jelölőgyűlések, a sok-sok plakát, újságcikk miatt csak a fejüket kapkodják.
A (magyar) pártok – az RMDSZ, MPP, EMNP – és polgármesterjelöltek, a függetlenül (de mitől és kitől függetlenül?) fellépő személyek, a hol ezt, hol azt támogató civil szervezetek (?) településeken belül is olyan zűrzavart okoztak és esetenként olyan iszapdagonyázásba merültek, hogy megáll a seprű a levegőben. Elég szomorú, hogy mi, székely-magyarok sem tudunk szépen, kulturáltan megegyezni egy község vagy város vezetőjének jelölésében oly módon, toleranciával, hogy az minden pártnak, de főként a fölséges népnek megfeleljen, pedig a közösség való érdekeit kell nézni, azért kell tenni a következő négy évben is.
A jelöltek nyilatkoznak, ígérnek, elmélkednek, egyesek pedig gyalázzák, jelentgetik és perelik is egymást (tisztelet a kivételnek!), de vajon tudják-e, hogy bizonyos tisztségek betöltéséhez nemcsak anyagiak kellenek, hanem erkölcsiek is. Egy közigazgatási egységet nem könnyű irányítani, nem elég ujjal mutatni az irányt: le kell szállni a lóról és abrakolni kell, tudást, ismeretet, technikát...
A mi különleges helyzetünkben, kisebbségiként sokkal nagyobb a felelősség és a becsület kérdése: a vezető példakép kell hogy legyen, akire a többiek felnéznek. Hiába van plakáthasogatás éjszakánként (az én pártomét is letépték kétszer, és nem a románok), az ilyen tettek nem győzik meg a választót, nem változtatják meg nézeteit. Na de, ez van 2016-ban...
A június 5-ei választások eredménye nem egy napra, hanem négy évre szól, ezalatt kell teljesíteni az elhangzott ígéreteket. Ha nem így történik, négy év múlva talán majd mást is hasogatnak a becsapottak... Mindenesetre én is azt szeretném, mint az unokám: hogy nálunk is igaz magyar ember legyen a polgármester!

N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva