Meglepőnek tűnhet, pedig igaz: a távolmaradás is választás. Csakhogy az a legrosszabb választás.
Lehet, persze, ezer meg ezer okunk, hogy messziről elkerüljük a szavazóurnákat vasárnap, az önkormányzati voksolás napján. Mondhatjuk, esetenként teljes joggal, hogy de hiszen számos településen még csak verseny sincs, előre tudjuk a nyertes nevét.
Érvelhetünk azzal is, hogy ott sem jobb a helyzet, ahol több jelölt szállt versenybe, ha egyiknek sem sikerült meggyőznie arról, hogy ő lenne a legalkalmasabb szűkebb közösségünk vezetésére. Legyinthetünk csalódottan, hogy egyik rosszabb, mint a másik, hogy úgysem változik semmi, hogy nem oszt, nem szoroz a szavazatunk, idézhetünk szellemesebbnél szellemesebb szállóigéket a politikusokról, unottan fordulhatunk el mindentől, mi közélet, választás, politika – igazunk van, igazunk lesz, de mire megyünk vele? Mi mondjuk, mi halljuk, a kutya ugat, a karaván halad. Mert az egyértelmű: ha elmegyünk szavazni, ha nem, a választás érvényes, településünknek lesz törvényesen beiktatott polgármestere, helyi tanácsa. Ha nem megyünk el szavazni, akkor az lesz, azok lesznek, akit, akiket mások akarnak – mások döntik el hát, kik és miként, milyen értékek mentén döntenek a közvetlen környezetünket, életünket jelentős mértékben meghatározó kérdésekben.
Ismételhetjük azt az untig ismert közhelyet is, hogy a távolmaradással üzenjük a politikai osztálynak, megújulást várunk, másfajta érdekképviseletet, másfajta község-, városgazdálkodást. Igazunk van – de ha így üzenjük, akkor mi mondjuk, mi halljuk, az érintettek pedig köszönik szépen az újabb négy évet. A távolmaradás tehát, legyen bár jogos és indokolt, azt jelzi: önként mondunk le arról, hogy magunk vegyük kézbe sorsunk irányítását. Választás, „szavazat” az is, de a legrosszabb „jelöltekre”: a számonkérés hiányára, a felelőtlenségre, a korrupcióra, a demokrácia elutasítására.
Ráadásul van a helyhatósági választásoknak egy másik, számunkra, székelyföldi, erdélyi magyarok számára fontos vetülete. Az államhatalmi szintekről irányított homogenizáló, asszimilációs, magyarellenes törekvésekkel szemben ugyanis lassan csak az önkormányzatok jelentik azokat a bástyákat, amelyek valami védelmet nyújtanak, és lehetőséget biztosítanak kulturális, nemzeti identitásunk megőrzésére, és várhatóan egyre nagyobb szerep hárul majd rájuk a közösségi jogérvényesítési folyamatban, az autonómiaküzdelemben is. Ezért sem mindegy hát, kik jutnak be eme bástyákba.