Hetven oldalnál is vaskosabb az a vádiratkivonat, amelyet a Terrorizmus és Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság ügyésze terjesztett a bíróság elé Beke István Attila és Szőcs Zoltán ügyében az ítélethozatalhoz. A csúsztatásoktól, közönséges hazugságoktól és részigazságoktól hemzsegő förmedvényt – amelyet a Maszol.ro kért ki – nem nevezném a jogászszakma csúcsteljesítményének. Amint a közlő portál is megjegyzi, tulajdonképpen nem más, mint „fotókkal illusztrált történelemlecke (...), amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni”.
Bevallom, ennél szakszerűbb vádiratokat gyártott a kommunista katonai ügyészség a mi pereinkben. Egyben azonban úgy hasonlítanak egymásra, mint az egypetéjű ikrek: a romániai (erdélyi) magyarság megbélyegzésében. Foglalkozzon – és ajánlom is, amíg nem „évül el” – a hetven oldallal a magyar jogász társadalom. Én csupán a szoborrobbantással kapcsolatosan eme két ikerrendszer – kommunista diktatúra és sajátos román demokrácia – szégyentelen farizeusságát vázolom. Ugyanis ezt én alaposan ismerem.
A kilencvenes évek végén egy feketébe öltözött sovány asszony jelent meg a volt politikai foglyok akkori irodájában, és elmondta, hogy ő az édesanyja a szoborrobbantáskor elhunyt Vaszi Jánoskának. Segítségünket kérte, mivel nem tud románul, és tájékozatlan a világ dolgaiban. Emlékeztem a történtekre – hiszen engem is ismételten faggattak a szekusok erről –, és vállaltam néhai Simó Erzsébettel, a Háromszék szerkesztőjével együtt a felderítést. Több országos fórumhoz fordultunk, számos újságcikket jelentettünk meg, többször utaztunk be Brassóba a táblabírósághoz, míg végül a vaskos, több dossziéból álló ügycsomó ott volt N. Vasilescu főügyész íróasztalán. Nem lapozhattunk bele a dossziékba, s a főügyész sem mondott semmi érdemlegest azontúl, hogy nyomoznak az ügyben.
Végül 1999. augusztus 16-án a brassói tábla főügyésze a mellékelt levelet küldte el a vigasztalhatatlan szülőknek. Csak a második bekezdést fordítom le: „Nem tudtuk azonosítani azt vagy azokat a személyeket – valamennyi nyomozati eszközünk és igyekezetünk bevetésével sem –, akik elhelyezték a robbanóeszközt a Sepsiszentgyörgy municípium központjában levő Mihai Viteazul-szoborcsoportnál.” Majd közli az utolsó bekezdésben, hogy mivel a törvény szerinti tizenöt év eltelt, a bűnügyi felelősséget megszüntetik.
Ezzel szemben a két a mostani ügyészi előterjesztésben az áll, hogy az elkövető egy magyar nemzetiségű román állampolgár volt, aki utólag Magyarországra menekült, majd megjegyzi: „...a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”.
Hogy ki hazudik? Nem kérdés: mindkét dokumentum hazudik. Bár bizonyítani nem tudjuk – esetleg nem akarjuk a következmények miatt... –, valljuk, hogy a román politikai rendőrség, a Securitate által kidolgozott provokáció volt a szoborrobbantás, egyetlen szándékkal: a székelyföldi magyarságot bajkeverő, románellenes, úgymond fasiszta, xenofób hajlamú lakosságnak bélyegezni meg. Nem mellékesen: az ellenszenvet és a gyűlöletet felkelteni és táplálni a románságban, nehogy a közös ellenségünk – a hatalom gyakorlói – ellen összefogjunk.
