Bevallom férfiasan: nem tudtam ellenállni a kísértésnek. A látszat ellenére sem lustultam el, sem a múzsa csókja nem hűlt ki homlokomon, hanem csak egyszerűen kíváncsi lettem, miként lehetne két, a világhálón hozzám eljutott, látszólag teljesen különböző levelet összepászítani. Janikovszky Éva írónő sorairól és Kühár Ede bencés atyának tulajdonított – és római keltezésűnek vélt – gondolatairól van szó. Lássuk, mi született az elme-szülemények ilyetén találkoztatásából.
„Ne panaszkodjunk folyton a Jóistennek, őrangyalunknak vagy annak, akiben hiszünk. Vegyük észre, hogy vigyáz ránk, és legyünk hálásak neki. Köszönjük meg, hogy ha már hülye fejjel felmásztunk a létrára, le is tudtunk jönni. Hogy sietve lépve nem ficamítottuk ki a bokánkat. A sor folytatható. Nem kell nagy hálálkodás, elég, ha csak annyit mondunk: köszönöm. Érteni fogják. És azt is értik, ha kérünk valamit, csak ne kezdjük jajgatással.” Mert „mindegy, hol élsz, magyar vagy. Magyar vér folyik ereidben, te is magyar gyökerekből származol, és tetszik vagy nem, te is felelős vagy, hová, merre fordul Magyarországon a kocka. Ne hagyd nemzeted cserben! Nem kell sem imádni, sem mindenért kritizálni Orbánt, mert ő is csak egy ember, mint te! A sok ördög után ne várd azt el tőle, hogy ő most egy angyal legyen. Te sem vagy az! (...) Azt kell nézni, mi jót tett, és merre halad az ország.”
Ha előbbieknek eleget téve pihennénk is picit, nos, „azokban a pillanatokban, amikor tehát végre jól érezzük magunkat – hazaértünk, hűvös a lépcsőház, a kinti hőséghez képest a lakás is elviselhető, levetettük a cipőnket, végre leültünk, ettünk egy falatot, ittunk is rá, sőt, letusoltunk –, mondjuk azt, hogy ez jólesett. Hangosan. Csodálkozni fogunk, hogy naponta hány jó percünk akadt. Köszönjük meg a Jóistennek e napot. A világban tapasztalható rosszal szemben ő szeretetszolgálatával megmentette a világot. Ez az az igazi erő, amely békét teremt. Csak az építi a békét, aki szeretettel szolgál. A szolgálat révén kilépünk önmagunkból, és gondoskodunk másokról, nem hagyjuk, hogy az emberek vagy a dolgok tönkremenjenek, hanem meg tudjuk őrizni őket, felülemelkedve a közöny sűrű rétegén, mely elhomályosítja az elméket és a szíveket.” És akkor tudjuk, hogy „akárki akármit mond, Orbán eddig többet tett az országért, mint elődjei, akik csak a nagy adósságot halmozták fel!”
Nos, egyik levél a mindennapi hit gyakorlatias megélésébe enged bepillantást, a másik a diaszpórában szétszórt magyarság észjárásába, függetlenül attól, hogy rendelkezik-e vagy sem magyar állampolgársággal. De magyar! Észjárás, amely mindenképpen józanabb, hiszen érdekmentes, és nem fertőzi az anyaországi politikai küzdőtér indulatoktól terhelt szelleme. Mint ahogy magam is azért merem leírni mindezeket, mert jónak és igaznak vélem a szerzők állításait, és biztosan nem a személyi kultusz széles nyelvcsapásai vezetik tollam útját, hisz abból a Ceauşescu-éra alatt egy életre elegem volt. A viszont-észjárásra!
