Most, a nagy író halálának évfordulója környékén, a megemlékező írás olvastán elevenedik meg bennem mindaz, amit ötven évvel ezelőtt magam is átéltem.
Talán az idei májusinál is zordabb volt az időjárás, de nem haboztam, amikor jó emlékezetű, kiváló tanárkollégám, a fizikus Khell Tibor nem kérdezett, hanem kijelentette: holnap megyünk Farkaslakára, Tamási Áron temetésére. Magam sem morfondíroztam sokat, nyilván egyből ráálltam, pedig akkoriban Barót sokkal messzebbre esett Farkaslakától, mint manapság. Most csak gépkocsiba vágja magát az ember, s ha siet, egy óra múlva már gyönyörködhet is a hatalmas cserefákban. Minden amellett szólt, hogy motorkerékpárra pattanjunk – ez akkor még ritkaságszámba ment –, s a csöppet sem kedvező idő dacára nekivágjunk az útnak. Szerencsénkre a vihar korábban végigvonult az Oklándi-tetőn, s nem volt különösebben nehéz kikerülgetni az úttestre zuhant faágakat, fákat, szembejövő forgalomtól tartani nem kellett. Székelyudvarhely túlsó végében, ahol ma a rendbe szedett udvarház áll, az akkori állami gazdaság almatermesztési központjában álltunk meg, itt volt mérnök az egyik unokabátyám. Levetettük magunkról az ázott, sáros ruháinkat, s tisztát vettünk fel, abban bízva, hogy Farkaslakáig csak kibírja.
Mire megérkeztünk, a templom tömve volt. Sokan kint rekedtünk az udvaron, a búcsúztató szövegből sem sokat hallottunk, de annál több vizslató szempárban volt részünk. Akadt, aki kettőnket is többször is körüljárt, különösebben nem zavart az sem, hogy lefényképeztek, a lényeges az volt számunkra, hogy idejében odaértünk. A templomi szertartás után székely ruhás falubeliek hozták ki a koporsót, mögöttük a közeli családtagok, és sok neves embert is felfedezhettünk, ismert írókat, mondták, Udvarhelyről nagyon sok értelmiségi jött leróni kegyeletét a város valamikori diákja előtt.
Jóval később beszéltek aztán arról is, milyen viszontagságos körülmények között került haza a falu nagy szülöttje, s arról is utólag hallottunk, hogy a temetésen részt vevők közül nem mindenki jött tisztelegni a nagy halott koporsójánál.
A két cserefa bizony sok mindenről szólhatna, s szerencsére szóltak és szólnak azok, akiknek megadatott, hogy Tamási Áron életében és holtában mellette állhattak.
Dr. Péter Sándor
