A Catinca Drăgănescu által jegyzett produkció egyik legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy bár a történet magyar közegben játszódik, a szereplők románul beszélnek, csupán a fehér ruhás bányászokból álló kar betétszövegeit és dalait halljuk magyarul. Az előadás szerint csupán a rendőr magyar, miközben a szövegben az áll, hogy egyedül ő román, de ért magyarul, ezért küldik őt, hogy kiderítse, mi történik ebben a székely faluban az állítólagos törvénytelen erdőkitermelés és a polgármester-választás körül. A faluközösség lakói (Ince, Iringó, Izsák, Izabella) tehát magyarok, de az előadásban románul beszélnek, a román rendőr pedig – hogy a nyelvi poénok, félreértések érvényesülhessenek – magyart játszik, aki töri a román nyelvet. Bizarr helyzet, annál is inkább, hogy a színész, aki a rendőrt játssza, valójában román anyanyelvű.
Sebastian Marina – bár eddig is tudtuk róla, hogy jó színész – ezzel a rendőralakítással biztosan belopta magát a szentgyörgyi közönség szívébe. Mesterien keverte a nyelveket, hibátlan akcentussal ejtve a magyar szavakat, és magyaros akcentussal törve a románt, míg egészen belezavarodtunk a nyelvkérdésbe, és csak nevettünk valamennyi megszólalásán. Bravúros alakításához persze olyan társakra is szükség volt, akik megfelelően feladták neki a labdákat. A polgármestert játszó Virgil Aioanei sapkás-rövidnadrágos-kötött zoknis ősparasztot alakít, akit lányához fűződő érzelmein kívül csupán az mozgat, hogy minden helyzetből a lehető legtöbb hasznot húzza, a rendőrt is azért hívja, hogy újra megnyerhesse a választásokat. Testvére, a félszeműnek ábrázolt Iringó ugyancsak remek alakítás. Elena Popa árnyalt, sokszínű játékával többnyire a háttérből mozgatja a jeleneteket, felerősítve vagy ellensúlyozva a többiek megszólalásait, időnként megdöbbentő mélységekbe rántva a nézőt. Lenyűgöző a színésznő jelenléte abban a jelenetben, ahol Ince a szeretetéről biztosítja: tekintetében, könnyeiben egyszerre látjuk a reményt, reménytelenséget, szeretetet, szeretetéhséget, hálát, kiábrándultságot... A Ion Fiscuteanu Jr. által megformált Izsák minden szempontból fölötte áll vetélytársának, de erőszakossága és mellveregetős románellenessége miatt legalább annyira nevetséges figura, mint a polgármester. Claudia Ardelean alkata, rekedtes hangja mellé csupán az élénk smink, jelmez, és néhány nagyobb gesztus szükséges, hogy olyanná váljék, mintha róla mintázták volna a nagyvárosi rosszlány figuráját.
Wegroszta László fából készült díszlete rendkívül látványos és funkcionális, stilizált és miniatűr változata egy falusi parasztháznak, melyben vagonszerű beosztásban láthatjuk a hálószobát, nappalit, konyhát, vendégszobát stb. A jellegzetes vidéki hangulatot az élő zene is fokozza, Csibi Szabolcs viszonylag kevés játékkal is hangsúlyos részévé válik az előadásnak.
Az Osonó csapatának jelenléte óvatos és tartózkodó, inkább csak látványban, hangzásban, formailag gazdagítja a produkciót. Jól koreografált játékuk, többnyire kórusban való megszólalásaik a görög drámai kart idézik, de ők nem szereplői a történetnek, nincs közvetlen kapcsolatuk a többiekkel. Nem is közös térben játszanak – az ő játékterük a díszletház teteje; nem is egy nyelvet beszélnek –, az ő szövegeik magyarul hangzanak el. Olyanfajta szerepük van az előadásban, mint a jó kommentátornak egy eseményen: mintegy kívülről, felülről reflektálnak a történésekre, elmélyítik vagy új összefüggésbe helyezik a látottakat, de nem befolyásolják a játékot. Ahogy időnként előtérbe kerül ez a mai fehér bányászruhákban játszó társaság, a falusi parasztház bányászállványokká változik, mi pedig úgy érezzük magunkat, mintha valahol a föld mélyében lennénk, ahol csupán a bányászlámpák fénye oszlatja az emberi balgaság és gonoszság átláthatatlan sötétségét.
Jól érezte a rendező és az Osonó társulatát koordináló Fazakas Misi, hogy ha ilyenfajta keretet adnak a történetnek, színesebbé, izgalmasabbá válhat az előadás, de azt is jól érezték, hogy Székely Csaba pontosan felépített remekműve gyengülne, ha a történet belső szerkezetébe is beavatkoznának. Az előadás sikere ugyanis a bátor, eredeti megközelítésmódon és a játszók tehetségén túl mindenekelőtt a szöveg zsenialitásának köszönhető. Amikor bármi is ennek ellenében történik, erőtlenné, művivé válik ez az energiáktól duzzadó történet, így gyengült például attól, hogy a kommunikáció képtelenségének hangsúlyozására az előadás jó részében úgy beszélgettek egymással a szereplők, hogy mindent a nézőknek mondtak.
Vállalásaiért elismerés illeti az Andrei Mureșanu Színház társulatát: nem ez az első kétnyelvű előadásuk, nem ez az első egészséges hozzáállásuk a román–magyar viszony kényes kérdésköréhez. Néha példát vehetnénk róluk mentalitásban, abban, ahogy nyíltan kezet nyújtanak felénk, és példát vehetnének róluk azok a nemzettársaik is, akik a magyar kisebbség ügyét semmisnek nyilvánítva szeretnének eljutni Európába.