– Mindnyájunk élete – több vagy kevesebb tudatossággal – Trianon jegyében zajlik. Az Ön  történészi elhivatottsága, intenzív, a nemzet sorsát követő politikai munkássága a békediktátum következményeihez kapcsolódik. Állíthatom-e, hogy könyve a szakma szerint alapműnek tartott Az elveszett presztízs (1986) című könyvének folytatása?
– Legfeljebb abban az értelemben folytatás, hogy mindkettő Trianon körül forog. Az elveszett presztízs a meghirdetett szép elvet, az önrendelkezést súlyosan megsértő békeszerződésnek azt az előzményét mutatta be, hogy mikor és miért váltak a magyar politikával szemben hiperkritikussá a nyugat-európai kormányok, sőt, helyenként maga a közvélemény is. Most megjelent könyvem – a memoár és a tudományos elemzés keveréke – arról szól, hogyan próbálta a rendszerváltozás kormánya gyógyítani az 1920-as és 1947-es békeszerződés elsődleges áldozatainak, a szomszéd országokhoz csatolt magyaroknak a sebeit, miként próbálta a nemzetközi közösséget a nemzeti kisebbségekkel szembeni diszkrimináció érdemi orvoslására, az ennek érdekében föllépő magyar kormány támogatására rábírni.
– Nekem e keverék jelleg imponál. A memoár jobban csábít az olvasásra, de a kiterjesztett alanyiság önigazolásnak tűnhet. A tudományos elemzést a szakma díjazná jobban, de láthatatlanná válnának a politikus lépései a változó helyzetekben, nem érvényesülnének a rögtönzésekhez fűzött értelmezései. Honnan e szerencsés látószög?
– Előttem állt egy nagy példa: Churchill brit miniszterelnöknek a II. világháborúról írt monumentális, 6 kötetes emlékirata, amiért irodalmi Nobel-díjjal is kitüntették. Saját napjait, programjait, az eseményekhez akkor fűzött reflexióit hitelesíti beszédei, levelezése részletes idézésével, ugyanakkor a közelmúltat is elemzi és tanulságokat kínál az utódok számára. Példa az utóbbira az utolsó kötet tárgyának összefoglalása: „Hogyan diadalmaskodtak a nagy demokráciák, hogy azután elkövethessék azokat az ostobaságokat, amelyek egyszer már kis híján a vesztüket okozták.” Az én esetemben meghatározó volt, hogy hivatásom a történetkutatás és -írás, és ez tiltja, hogy a harag és az előítéletek befolyásolják a megszületett munkát. Úgy gondolom, 25 év távlatában és az igazságnak elkötelezetten képes voltam hitelesen adni számot miniszteri tevékenységemről.
– Külügyminisztersége (1994), illetve képviselői mandátumának (1998) lejárta után washingtoni, majd oslói nagykövet volt. Elfoglaltságával magyarázható, hogy csak most jelenik meg az Antall-kormány külpolitikai, diplomáciai kezdeményezéseit, megvalósításait dokumentáló és értelmező terjedelmes könyve?
– Bel-  és külföldi tanítási, előadási, tanulmányírási fölkérésekre ritkán mondtam nemet, mert aktuális, hozzám közel álló témák voltak. Mindig csak a magammal szemben vállalt kötelezettségek, tervek csúsztak. Magyarországot a hatalmas kiterjedésű Egyesült Államokban képviselni nemcsak megtisztelő és szép feladat volt, de napi 14–16 órás munka. Ráadásul gyártottam is magamnak a nem kötelező programokat. Például kitaláltam, hogy Kossuth féléves, hatalmas érdeklődést kiváltó amerikai előadókörútjának 150. évfordulójáról úgy emlékezzünk meg, hogy  végigkövetjük útjának főbb helyszíneit. Főként az ott élő magyarokra és amerikai barátokra támaszkodva a helyiek által szervezett műsor keretében ünnepi előadásokat tartottam Kossuth útjának fontosságáról, ma is érvényes gondolatairól. Az elmúlt 15 évben számos tanulmányban mutattam be a rendszerváltozás nemzetközi körülményeit. Oslói nagyköveti működésem során sem maradt sok szabadidőm, de mostani könyvem ott jutott közelebb a befejezéshez.
– Mi volt a célja könyvével? Erdélyi, székelyföldi olvasóinak mit üzen?
– A könyv annak története, hogy az őszinte magyar szándék ellenére miért nem jött létre igazi megbékélés és barátság a Duna-medence népei között. Ez fölér egy krimivel. Nem önigazoló memoárt akartam írni, hanem hiteles, dokumentált beszámolót jó öt év szomszédsági kapcsolatairól. Románia volt a legnehezebb partner, ezért szóltam részletesen 1989 karácsonyi reményeinkről, majd Iliescu, Năstase és Meleşcanu személyéről, tárgyalásainkról. Miniszterként 1993-ban kétszer is jártam Székelyföldön, ez különleges élményt és máig tartó kapcsolatokat, barátságokat hozott. Megerősítette meggyőződésemet, hogy Romániával akkor leszünk valódi szövetségesek a NATO-ban és az EU-ban, ha létrejön a kiegyezés a román többség és magyar kisebbség között.
– Idézném Önt: „Erdélyben az ember sokkal jobban érzi magát és jobbnak látja nemzetét.” A kötethez két függeléket is csatolt. Az egyik a Székelyudvarhelyen 1993 szeptemberében elmondott beszéde. Milyen emlékek fűzik Székelyföldhöz és általában Erdélyhez?
– Mohács óta Erdély „a másik magyar haza”. Ez nem zavarhatja a románokat, egyrészt mert nem vonja kétségbe, hogy Erdély, Ardealul természetesen az ott élő románok hazája is, másrészt mert Moldva a másik román haza. Cs. Szabó László, az elmúlt század legjobb, emigrációba kényszerült magyar esszéírója a második bécsi döntés után megírta, mennyiben „ódon” Erdély. Ez ma is így van, ott jobban megmaradtak múltunk építészeti emlékei, ott az emberek józanabbak, erősebb a morál, nagyobb a kölcsönös tisztelet, szebben beszélik a magyar nyelvet. Nagyobb a tisztelete a tudásnak, így a tanárnak is, a sok teher inkább megedzette, mintsem megnyomorította az embereket. Székelyföld különleges színfolt, történelmi táj, magyar sziget, hagyományok tárháza. Természeti szépségei több magyar és nem magyar látogatót vonzhatnának, ha megközelíthetősége javulna: ha autópályán lehetne eljutni, ha jóval gyorsabban érne el odáig a vonat, és ha lenne repülőtere. Minden erdélyi (és partiumi) út felemelő élményeket hoz, 1989 óta biztosan ötvennél is többször jártam arra, és remélem, hogy még jó párszor meg fogok fordulni ott, ahol valóban létre jöhetett volna a „Keleti Svájc”.
– Könyve számomra az Antall-kormány Teleki-térképe volt. A szerző kivételes élményanyagára, élettapasztalatára továbbra is igényt tartanak olvasói. Mik a tervei, mi várható Öntől a közeljövőben?
– Kossuth írta: „Az elveszett percet nem adja vissza semmi öröklét.” Életemet mindig kitöltötte az olvasás, a tanulás, a szellemi és a fizikai munka (saját kert mellett a közösség életét szolgálva turista- és síutak karbantartása), az írás. Szívesen folytatom a jövőben is a politikai kérdések elemzését a sajtóban, de fő szakterületem a történelem. Szeretném tető alá hozni Az elveszett presztízs című könyvem angol kiadását, és tervezek egy valódi memoárt, beszámolót politikai életemről,  ahogy én azt megéltem. Valamint a magyar sísport útját, személyes tapasztalataimat beépítve Lehet-e sízni a Kárpátok alatt címmel tervezem megírni. Mindennek a megvalósítása az egészségen múlik, mindnyájunk sorsa Isten kezében van.

S. KIRÁLY BÉLA