Sajnos az én családom is úgy próbálta védeni gyermekeit, hogy a legszörnyűbb dolgokat elhallgatták előlünk, csak elejtett szavakból érthettünk meg valamit, de mi tagadás, az is előfordult, hogy hallgatóztunk vagy igyekeztünk levegővé válni, hogy ki ne küldjenek az időnként susmussal megtelő szobából – fogott esti mese helyett igaz történetbe egy alkalommal nagyanyám. Így alakult ki lassan valamiféle kép a történtekről, mert mire magunkra eszméltünk, és még jobban kezdett érdekelni bennünket, ami velünk történt, már nem volt kitől kérdeznünk.
Dédnagymamám bátyja bíró volt valamelyik szilágysági helységben. Trianon idején egyszer csak közölték vele, hogy a tekintetes úrnak mennie kell, mert jön az átadás. Az összes hivatalt átveszi az új hatalom, tegye rendbe az iratokat. Teljesen váratlanul nem érte, számítani lehetett rá, hiszen a harangzúgáskor mindenüvé megvitték a hírt, de most, hogy ennyire emberközelbe került a határidő, izgalom tört rá. Kik jönnek, hogy fog velük beszélni, milyen átadás lesz, ha nem értik meg egymást. Csak tán nem akarják őt lecserélni… Ez a falu őt választotta, hosszú évek óta ő intézi az ügyeket, tesz igazságot, ha kell, ismeri mindenki gondját, baját… Az nem lehet, hogy ide valaki mást csak úgy becsüccsentsenek... Tette a dolgát persze, porolgatta, átnézte, átvizsgálta az iratokat, újracsoportosította, katonás rendbe rakta. Új nyírágsöprűt vétetett, takaríttatott bőszen a kisbíróval az udvaron, az utcán, lemeszeltette a fatörzseket, a kerékvetőket, amelyik hiányzott, azt pótoltatta. A kisbíróné bent takarított nagy gonddal, meszelt, padlót súrolt, bútort fényezett, ablakot pucolt, kimosta, kivasalta a függönyöket, a sújtásos abroszt, s amikor készen lett, a bíró beült a karosszékbe és próbált. Kigondolta a beszédet, amivel fogadja majd a bizottságot, és többször elpróbálta, nem akart felsülni. Addig-addig tipródott, hogy átadás napjára már eluralkodott rajta az idegesség. A kisbírót kiküldte a dombra, hogy majd szóljon, amikor közelednek, kimosdott, borotválkozott, bajszot igazított, felvette az atillát – mi más lehetett volna az ünneplő ruhája –, felhúzta az előző nap kifényesített csizmát, kávét főzetett, és vette a kulcsokat. Szorongatta, mintha soha nem akarná kiadni a kezéből.
A bizottság szekérrel érkezett, nagy garral, nagy zajjal, dölyfösen. Betessékelte őket, nemigen tudjuk, mi történt odabent, de nem jól mentek a dolgok. Hiába bízott abban, hogy ő eddig is jól és pontosan tette a dolgát, a szemébe mondták, hogy nem tartanak igényt a szolgálatára. Érdemei felsorakoztatása és az emberek pártfogása következtében szabtak neki egy feltételt: bíró maradhat, ha két héten belül megtanul románul. A büszke, kutyabőrös nemes nem élte volna túl a megaláztatást, hogy kitegyék a szűrét, tanult hát reggeltől estig, sőt még éjszaka is. Minden dolgot másra hagyott, a felesége vezette a birtokot helyette, segített pár jóembere, és dolgoztak a gyerekei is egytől egyig. Természetesen két hét múlva sem bizonyult megfelelőnek románnyelv-tudása, leváltották.
Összeszorított fogakkal hazament és azon nyomban nekiállt, magolta a szavakat a román szótárból. Meg volt győződve róla, hogy ha megfelelő nyelvtudást tud felmutatni, megint ő lesz a bíró. Minden reggel díszmagyarba öltözött, hogy készen legyen, ha szólítják. Föl-le sétált a szobában és tanult, tanult..., minden áldott nap. A környezetétől rendet, rendszerességet, maximális tisztaságot követelt, mindennap úgy kellett teríteni, mintha vendégek érkeznének. Reggel felkelt, felvette az agyonkoptatott atillát, mert úgy vélte, bármikor eljöhet a nap, amikor érte jönnek, s ő méltóképpen fogadja majd őket. A családi gondokra újra és újra azt válaszolta, hogy minden megoldódik, ha ő újból bíró lesz, már csak kevés híja van a nyelvtudásának. A birtok dolgaiba néha kurtán-furcsán beleszólt, egyébként csak tanulta, tanulta a román szavakat, amíg meg nem halt. Csendes őrültté vált – mondogatták, és a koporsóba is az atillát adták rá.
