Farcádi Botond
Hajlamosak vagyunk gyorsan átsiklani a június 5-i önkormányzati választások eredményeinek értékelésén. Érthető módon: meglepetés nem született, az RMDSZ hatalmas sikerről beszél, de még a kisebb párt is talál olyan adatot, amit eredményként próbál hirdetni választóinak. Mi meg, persze, legyintünk: ugyan már, hol itt a siker, ha Székelyföldön, de úgy általában Erdély-szerte oly kevesen tartották érdemesnek a szavazóurnák elé járulni? Hogy lehet győzelemről, nagyfokú legitimitásról beszélni, ha adott esetben a szavazati joggal rendelkezők alig negyede támogat egy jelöltet?
Aztán mindenki levonja a maga következtetését: mi üzenjük a politikumnak, hogy egyre inkább hitelét veszti, hogy a távolmaradók nem azért nem mentek el szavazni, mert egyéb sürgős dolguk volt, hanem mert úgy érezték – teljes joggal! –, nincs, kire. Változtatni kellene hát, új emberekre, új programra, új vezetési stílusra lenne szükség, különben még nagyobb méreteket ölt a távolmaradás. A politikus következtetése azonban más: minek kellene bármit is változtatni, ha így is tisztségben marad? Miért lenne érdeke mindenkit meggyőzni, ha legszűkebb támogatói köre is elegendő ahhoz, hogy választást nyerjen? És így megy ez tovább újabb négy évig, a következő voksolásig, amelyen aztán még kevesebben vesznek részt, mégis mindenki győzelmet hirdet. Hogy meddig? Mindaddig, amíg azt hisszük, a távolmaradás valóban üzenet értékű, ér valamit, hozhat változást. Mindaddig, míg elhisszük, hogy nincs, akire szavazni, mindaddig, míg nem teszünk azért, hogy legyen, kire.
Érdemes e tekintetben Bukarestre vetnünk pillantásunkat, ahol a szociáldemokrata jelölt fölényes győzelmet aratott ugyan, de ahol a második helyre egy „új arc” futott be, a korábban civil aktivistaként ismert Nicuşor Dan. Nem állt mögötte hatalmas pártapparátus, pártmédia, nem kellett különféle vállalhatatlan politikai alkut kötnie, mégis igen szép, 30 százalékos eredményt ért el – beseperve az oly nehezen mozgósítható értelmiségiek, fiatalok voksait –, és bejelentette: mozgalmát országos párttá alakítja.
A bukaresti történetnek pedig mindenki számára lehet tanulsága. A politikus számára az, hogy hosszú távon nem alapozhat kizárólag szűk támogatói körére, mert a sokáig távolmaradó szavazók is bármikor megmozdulhatnak, ha úgy érzik, van, kire voksolniuk. A távolmaradást választó, csalódottá vált, kiábrándult választópolgárok számára is lehet üzenete Nicuşor Dan sikerének: megoldás nem kizárólag a politikai pártok irányából érkezhet, hanem a civil szférából is – ha elég erős a civil társadalom. Ha tehát a politikai pártokból való kiábrándultságunk okán nem fordítunk hátat a közélet egészének, akkor ez a hátország igenis, kitermelhet magából hiteles vezetőket.
