Ó, hogy elengedtük volna fülünk mellett a nagy szavakat, a prófétálásokat, az észosztást, a meglátjátok majd hogyanokat, a gondolkodhattok majd akkorokat, a dohos és fülledt beszédeket az Ajtóról, amelyet magunk mögött becsukunk, a Küszöbről, melyet átlépünk, a Nagybetűs Életről, ahol tisztességgel, becsülettel, gerinccel és egyenes tartással stb., az élet nagy viharairól, e viharban hánykolódó emberről, az élet farkastörvényeiről, helytállásról és megmaradásról stb., stb., stb.
Ó, mennyire telítődve voltunk a szabadságról és felelősségről, a magányos fenyőről és barlanghomályról, a templomról és iskoláról, a maradj, ha tudszról, a kő marad, a víz szaladról, a menjetek el, tanuljatok, s majd gyertek visszákról, a hazahozott, itthon befektetett tudásról szóló beszédekkel, hogy meglátjátok majd, hogy milyen nehéz lesz, vagy nem lesz könnyű, ám! – ennek ellenére! – a felnőttkor, a felnőttség mégis milyen felemelő, milyen vonzó, milyen hálás szerep, mert igazából sem felemelőnek, sem vonzónak, sem hálásnak nem gondoltuk, csak olyannak, amilyen, egyiknek ilyen, másiknak olyan, és hogy nem is szabadság (az iskola után), nem is végtelenített buli, bál, rockfesztivál, nem is Sziget vagy Félsziget, nem karaokeverseny, slam poetry, kórustalálkozó, népdalvetélkedő, tánclejtés, egyéb, hanem egészen valami más… Hanem egészen valami más…
Ó, hogy elengedtük volna a fülünk mellett, ó, hogy leintettük volna az állandóan papolókat, az állandó lelki traktálókat, akik csak önmagukról, saját kiválóságukról tudtak beszélni nekünk, a kitartásukról, ügyességükről, hogy ők milyen példamutatóak voltak, s hogy az élet nem egy betéti társaság, bank, ahonnan mindig csak kiveszünk, ahová betenni soha nem kell, arról, hogy nem lehet mindig csak döntetlenre játszani, csak túlélni, csak talpra esni, nem lehet mindig csak győzni, mindig erősnek lenni, és soha gyengének, és soha veszíteni, a vajas kenyerünknek a vajas felével mindig felfelé esni, és hogy az elkövetkező, felnőttnek számító időben nem lehet ugyanúgy, tankönyvek nélkül, csupán egyetlen füzettel, rengeteg hiányzással lezavarni ezt a hátralevőt…
És fürkészve néztünk a semmibe, hogyha ilyen lesz ez az egész, amiről nekünk mesélnek, ilyen lesz a Nagybetűs, amit nekünk oktatnak, amiről intelmeiket szórják felénk, akarjuk, nem akarjuk, akkor vajon így kell-e ez nekünk? Így képzeljük-e el vajon mi is, mint ők? És azt gondoltuk akkor, hogy de megmutatjuk mi, hogy másképp is lehet, másképp is le lehet keverni ezt a két- vagy háromváltásos műszakot, a nappalok-éjszakák egymásutánját, az évekét, évtizedekét, és mindent-mindent, ami nekik, az elődeinknek – eddig – csak így sikerült…
Ó, mennyire nem szerettük, ó, hogy untuk, és ó, hogy elengedtük a fülünk mellett a beszédeiket…
És akkor most itt állunk (állok) mi is (én is) előttetek, ugyanolyan korú fiatalok előtt, mint akkor mi voltunk. Itt állunk húsz-harminc-negyven, vagy ki tudja, hány év elteltével. És ezt kellene tennünk nekünk is veletek, mert valami nagyon okosat, bölcset, valami útravalót kellene mondanunk nektek. És itt állunk/állok Veletek szemben, mint egy-egy tükörrel, mint egykori, húsz-harminc-negyven évvel ezelőtti önmagammal/önmagunkkal. És szembe kell(ene) néznünk, számot kell(ene) vetnünk, hogy akkor mi vajon úgy-e?, vagy, hogy vajon mi sem úgy?, hogy a nagy fogadkozásaink ellenére sem ugyanúgy, vagy a nagy fogadkozásaink ellenére is… satöbbi, satöbbi. Úgy, vagy úgy sem, vagy teljesen másképpen, vagy csak úgy és annyira, ahogyan át tudott szűrődni elménken, testünkön-lelkünkön-szellemünkön ez a világ, ez az élet, ez a Nagy-, avagy Kisbetűs, tekintse ki-ki, aminek akarja…
És hogy vajon volt-e küszöb, avagy küszöb volt-e, amit átléptünk akkor, és voltak-e ajtók, becsukódóak, avagy kitárulóak, voltak, és vajon úgy éltünk-e, ahogy elterveztük akkor, ahogy megfogadtuk, és azok lettünk-e vajon, akik lenni akartunk, és hogy csalódtunk-e sokat, ütöttük-e meg a bokánkat sokszor, és reményeink szárba szökkentek-e, avagy sem, s ha nem, akkor hát mik voltak azok, amik szárba szökkentek helyettük? És hogy mások lettünk-e vajon, mint a mi elődeink?
És felnőtt férfi/nő létünkre sírás fojtogatja a torkunkat. Legszívesebben elsírnók magunkat.
Mert semmit sem tudok/tudunk újat mondani, avagy szinte semmit, drága Gyermekem, sem neked, sem Nektek, kedves Végzős diákok. Nagy-nagy erőfeszítéssel esetleg annyit: ha rám/ránk hallgattok, elődeitekre, tapasztalatban felvértezettebbekre, ebben-abban megedződöttebbekre: hogy tegyetek úgy, ahogy legeslegbensőtök diktálja, tegyetek úgy, ahogy Nektek a legjobban tetszik! Tegyetek úgy, ahogy akarjátok. Mert mégiscsak ez, ezek a közhelyek maradnak: hogy ki kell tűzni, meg kell csinálni! Önfegyelemmel, vasakarattal! De… Csakis a Te, Gyermekem és a Ti, kedves Végzősök, iránytűitek szerint! Ha kell, ellenszélben, ha kell viharban, mit tudom én, mondjunk megint akármekkora közhelyeket. Mert ez egyetlen esélyetek! No meg az, ami a fejetekben van, és amit ott továbbvisztek és esetleg gyarapítotok.
És vegyetek példát a virágról, a fűről, a fáról, erről az állandóan megújulni képes, csodálatosan szép teremtett világról. A védőernyő ezennel kinyílik, mi, felnőttek pedig, akik eddig közvetlenül, óvón-védőn mellettetek voltunk, ezután már csak mögöttetek leszünk. Innentől kezdve a felelősség nagyjából és főleg a tiétek, új, friss, lelkes felnőtteké. És ez lesz a szépsége, a csodálatossága és ez a tőkesúlya is már az ezután következőknek.
„Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kutakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet
és baljában ott van a halál.”
Kosztolányi Dezső