Aki még tehette, eljött az ötvenévesre, de az élők jó hányada már alig cipeli az eltelt esztendők batyuját. Fele a baráti társaságnak már elevezett olyan vizekre, ahonnan nincsen visszaút. Néhányan összejöttünk, osztályfőnökünk és tanáraink természetszerűen alusszák örök álmukat. Pihenésük legyen csendes, emlékük áldott! Moderátor nélkül – egymásnak – mondtuk fel a leckét. Mindenki beszámolt, miként sáfárkodott az élet és a gimnázium ápolta talentumokkal
Sorban, ahogy ültünk, mondtuk a magunkét.
Meglepett, hogy középszerű osztálytársam milyen hatalmas karriert futott be az életben. Arra is akadt példa, hogy nagy tehetségű, ígéretes osztálytársunk csak „kisemberként” élte le eddigi esztendeit. Karriert csinálni az ötvenéves érettségi találkozó után már kizárt, még ha a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte is középfokú tanulmányait. Mindenki mesélte hát élete legértékesebbnek tartott mozzanatait.
Hallgatva a baráti beszámolókat, Móricka jutott eszembe, akitől szintén megkérdezték, mire vitte az életben. Válaszolta is nagy szerényen: egyetlen dolog, amit elértem, az a budilánc.
Persze hogy az ilyen találkozók nem lehetnek mentesek dicsekvésektől, ágálásoktól, mellveregetésektől, sőt, még a pénz, az anyagi rongyrázás is helyet keres magának a leckefelmondás közben. Úgy mondanám, hogy „körbegargarizáltuk” magunkat s egymást. Hallgatva a nagy pukkantásokat, elhatároztam, oly meredek szöveggel rukkolok elő, hogy mindenki szájtátva marad! Fel is emelkedtem szólásra, és kellő pátosszal bejelentettem, hogy én az Erdélyi Unitárius Egyház külkapcsolatait koordinálom.
Gondolom, elég érdeklődésfelkeltő volt a felvezetőm, mert figyelmüket nyugtázhattam. Szatmáron az unitárius szó már önmagában is érdekes, mert a nép nagy többsége semmit sem tud az unitáriusokról.
Mondom nagy hévvel: ez a megtisztelő munka abból áll, hogy a repterekről felültetek hat-nyolc amerikai öregasszonyt a mikrobuszba, és viszem őket két héten át szálláshelyeikre, ahová megérkezvén felhordom a tíz-tizenöt bőröndöt, hajókoffert a negyedik emeletre. Nem kerültem helyezett státusba karrierbevallásaink lajstromán, de némi sajnálkozó mosolyt sikerült begyűjtenem.
Fiúosztály voltunk, s mi, a vénemberek kocsmázni indultunk. Nagy zaj és zenebona szorításában szót váltani is alig tudtunk, s ezt még tetőzte egyik barátunk bőbeszédűsége, akinek mindössze két témája akadt, nevezetesen az unokái és a temérdek házi nyula, mely teljességében kitölti és meghatározza jelenlegi létét. Odafigyeléssel ültem mellette éjjel fél tizenkettőig. Megismertem a kajla fülű nagy belga bak nyulakat, a csincsillákat, a piros szemű angórákat, s hála a kocsmárosnak, éjfél előtt kirúgtak!
Hazafelé vezetgettem az autómat, elfogott a radar is, s közben elhatároztam, hogy a százéves érettségi találkozónkra már nem megyek el!
