A színpadon ülő szereplő lassan feláll, a vetítővászon elé lép, árnyéka a kivetítőn megtöri, de egyben felerősíti az utazás hangulatát. Egy lány, akin átsuhan az idő... „Az első emlékem egy monitor – mondja Zsuzsi –, erős fénye volt, szépen vibrált, vonzotta a tekintetemet. A tarkómon éreztem anyu légzését, gondolom, oda voltam kötve egy hordozókendőben a mellkasára.” A monitor vonzza a tekintetünket, és tökéletesen valóságosnak tűnik az utazás. Körutat teszünk emberlétünk egyenetlen tájain, álmaink, vágyaink, csalódásaink állomásain keresztül.
„Nem láttad Henit? Hallod, Miki egér?!” – kérdezi Máté, megszakítva az emlékezést, és ezzel máris megteremti az alaphelyzetet: adott egy srác, aki egy lányról érdeklődik egy másik lánytól, akit Miki egérnek szólít. Később Heni is megjelenik néhány pillanatig, aztán így búcsúznak egymástól: „Akkor este kocc a cseten!” Nemsokára azt is látjuk, amit írogatnak egymásnak. „Cső unalom itt minden” – olvashatjuk az egyik beírásban, és ez a mondat tökéletesen leképezi az „internetet köldökzsinórként használó” Y-nemzedék általános életérzését. Az örökös száguldásban mintha csak fél lábbal érintenék a földet, miközben valahol, egy számunkra idegen és ismeretlen virtuális térben teljes gőzzel hajszolják a látszólag haszontalan információkat. Kicsit itt is jelen vannak, kicsit túl is, mindenhol jeleket hagynak, de megfoghatatlanok, a „beszélgetés” feladata dögunalom nekik, miközben egy kezdet és vég nélküli örök csevegésben léteznek.
Nagyszerűen tükrözi ezt a létállapotot az előadás. A szereplők megjelenései a vetítővászon-paravánok között néha más képet mutatnak róluk, mint amit a paravánokra kivetített virtuális világban képviselnek, a valóságos és cybermegjelenésekből pedig lassan körvonalazódni kezd egy társadalmunkat nagyon is jellemző korrajz. Tasnádi István azt a különös jelenséget éri tetten darabjában, hogy arctalan világunkban szinte képtelen az ember a megbízható tájékozódásra. Minél több látszólagos igazság van, annál nehezebb megtalálni a valódit, feltéve, hogy egyáltalán van ilyen valahol a kivetített mondatok mögött, a valós és virtuális terek határmezsgyéjén. Rostand hőse, Cyrano de Bergerac a viszontszerelem reménytelenségében nemes dolgokat művel, Tasnádi Cyranója csak részben hasonlít rá...
Az előadás három színésze lazán, humorosan, fiatalosan játszik. Gyermekké válnak ebben a történetben, és nagyon pontosan eltalálnak színeket, hangokat, gesztusokat. Bábszínészek, de színészként vannak jelen, a bábok helyett ezúttal magukat helyezve előtérbe, ami már önmagában nagy kihívás lehet annak, akinek nincs rutinja ebben. Azonban a színészi jelenlétek mögött mintha nem lenne mindig megfelelő belső tartalom, mintha néha komikus felhang színezné a kijelentéseket, melyre persze vevő a fiatal közönség, de amely kissé elfojtja az érzelmek igazságtartalmát. Miközben ezen tűnődtem, érdekes nézői gesztusokra, összenevetésekre lettem figyelmes, aztán tovább figyelve a tinik reakcióit, rádöbbentem, hogy talán tévedés kimondottan felnőttszemmel nézni az előadást. A kamaszok világában még nincsenek holtbiztos érzelmek, reakciók, itt még csak tanulja az ember a szerelmet, féltékenységet, dühöt, bánatot, itt még kicsit eljátssza, felmutatja az érzelmeit, akkor is, ha azok igazak. Ebben a korban még nem meri őszintén kiadni magát az ember, néha kisebbet, máskor nagyobbat játszik a valódi gondolatainál, az igazság arcaival együtt az érzelmei is ott rejtőzködnek valahol a két világ határán. Sok mással együtt a felnőttek által hitelesnek kikiáltott dolgok is „cső unalmasak” lehetnek a kamaszok számára.
Vajon miért van az, hogy megkövesedett értékrendjeink mentén néha asztalt döngetve háborgunk, és kikérünk magunknak bizonyos dolgokat, miközben nem vesszük észre, hogy már rég nevetségessé váltunk? Bizony, az igazság is lehet nevetséges, a nézőpontok és a figyelem állandó változása, a relativitás megélése pedig bölcsességet is jelenthet. Néha jó lenne felnőni a fiatalokhoz, de annak tudatában, hogy a mindent elfogadók könnyen áldozataivá válhatnak a mindenkori csalóknak. Ilyen az élet, ez a nagy közös vonatozás. Nincsenek benne biztos megoldások, csak többé-kevésbé sikeres próbálkozások a sínen maradáshoz.

NAGY B. SÁNDOR