1951-ben a bukaresti főiskola festészeti szakára felvételizett, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán kapott életre szóló útravalót. 1956. október 23-án barátaival együtt megfogalmazta, majd másnap a Mátyás-házba összehívott diákgyűlésen felolvasta a képzőművészeti főiskolások követeléseit. Másnap letartóztatták, hét évre ítélték. 1959-ben közkegyelemmel szabadult.
A börtönévek, a közvetlen közelségből megélt emberség és embertelenség, a benti szűk terek és sötétség életre szóló tapasztalatai rávetültek a kinti, későbbi évek élményeire, és ihletői, belső alakítói voltak a sajátosan Balázs Imre-i festői világnak, a szűk terekbe komponált portréknak, csendéleteknek. Előhívták életművének legkarakteresebb vonulatait, például erősen szubjektív történelmi-biblikus témájú képeit vagy a színházi tematikát mint különös és sajátos kompozíciókat. De ide sorolhatóak a kivételes bensőségességgel telített családi életképei is.
Közvetlenül a börtönévek után dekoratőrként dolgozott. Ekkortájt, mintegy a nyomasztó emlékeket leküzdve, a visszakapott szabadság, a családi, baráti akol meghitten féltő-féltett légkörét megjelenítve, bár meglehetősen feszesen komponált, mégis derűs színekkel festett, modernista felfogású képeket készített.
Ezek után következett az a senki máséval össze nem téveszthető korszaka, amelyben a látványfestészet és az absztrakció határán született képein kiemelt hangsúlyt kaptak a jellegzetesen egyéni, széles ecsetkezeléssel felhordott színek, a festékmasszába vájt, kapart és visszatörölt nyomok, a Balázs Imre-i lelki tartalmakat közvetítő egyéni jegyek. Talán máig is a legerőteljesebbek éppen ezek a hatvanas-hetvenes években készült, a feketéig vagy az égetett umbráig feszítetten komor, már-már monokróm képei, amelyekből rembrandti igényességet idéző érzékenységgel emelkedik ki egy-egy fakó-ezüstösen vagy óarany ragyogással felfénylő arc vagy virág kissé színesebb foltja.
A hetvenes évek végén színei újra kivilágosodtak, és tájképei fokozottan az absztrakció irányába mozdultak. Különösen jelentősek ezekben az években festett, a romániai magyarság sajátosan bensőséges szellemi arcképcsarnokát megjelenítő portréi.
Az életmű összességének és további alakulásának szempontjából, különösen ha az erdélyi otthon elhagyása utáni korszakára gondolunk, fontosnak bizonyult az a szokása, hogy lírai naplóhoz hasonló tényszerűséggel örökítette meg rajzaiban, akvarelljeiben gyakori vándorlásainak táji szépségeit. Balázs Imre akkori képeinek tematikája a balladás drámaiságtól az életörömig ível, amelyben megtaláljuk a zárt doboz-terektől a végtelenben való nyargalászásig, a szénégető baksa szénfeketéjétől a frissen meszelt falak fehérjéig, az alvadt vér vörös és mélybarna humusz barázdáitól a futó homok szürkéjéig, okkerjéig, a Jordán vizének valószínűtlen kékjéig, a Hargita felett játszó fények táncáig minden intenzív életélményét.
A Balázs Imre-i pályának van egy olyan jellemzője, amelyet eddig nem hangsúlyoztunk eléggé: alkotói rugalmasságát biztosító sokoldalúsága. Hiszen amellett, hogy kivételesen széles körű volt olvasottsága, naprakész kulturális, tudományos, politikai tájékozottsága, élet- és művészi pályájának fontos részeként könyvelhetjük el, hogy 1970 és 1986 között a Sütő András szerkesztette Új Élet című képes hetilap művészeti rovatának vezetőjeként s galériája kurátoraként fontos szolgálatot látott el, amikor a kisebbségi művészetnek e hajdani végvárát életre hívta, életben tartotta.
1987-ben kétségbeesett lépésre szánta magát. Magyarországra települve szinte a nulláról kezdte újra életét és művészi karrierjét. Nem volt könnyű megtenni ezt 56 évesen. 1989 óta Vácon élt, egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig.
Sok vajúdáson ment keresztül, míg művészetében újjászületve és megerősödve ismét a közönség elé léphetett. Egy sor művésztelep meghívottjaként, valamint gyakori ország-világjáró útjain végigvázlatozta, festette a történelmi Magyarország számos vidékét, a nagyvilág szép tájait. Mégis szinte kényszeres, de természetes elfogultsággal, festeni leggyakrabban haza, az erdélyi tájakra látogatott.
Megújulási képességének bizonyságaként sok szép sikerű magyarországi, külföldi és természetesen több erdélyi egyéni tárlattal nyűgözte le közönségét. Ennek a folyamatnak betetőzéseként tüntették ki a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével és Hargita Megye Önkormányzatának Életműdíjával.

VÉCSI NAGY ZOLTÁN