A megemlékezések főszervezője Úry Előd szászrégeni származású, Sopronban élő kiváló fogorvos, a Soproni Erdélyi Kör elnöke, aki az 1989. december 22-i rendszerváltás után a szászrégeni és környékbeli magyarság egyik meghatározó egyénisége volt. Az 1990. március 19–20-i „fekete március” után családjával együtt menekülnie kellett, és Sopron lett a második szülőhazája. Ma több száz kilométer távolságból is szászrégeni és környékbeli páciensek keresik fel. (Ez is hozzátartozik Trianon furcsa „hozadékaihoz”.) Rendkívül gazdag erdélyi emlékmúzeumot hozott létre, meghívásai nyomán erdélyi színművészek, színházak, a hajdani Állami Székely Népi Együttes még élő tagjai, a klasszikus és könnyűzene nagyságai, előadók léptek és lépnek fel a soproni közönség előtt és arattak, aratnak sikert. Külön érdekessége a Parknak, hogy trianoni emlékművének hét és fél tonnás hatalmas bazaltkövét 2010-ben Mikóújfaluból – Háromszékről – szállították Sopronba, az erdélyi származású Sarkady Antal faragta és írta rá a Wass Albert Üzenet haza című verséből vett idézetet: „A kő marad!” A megemlékezések legfontosabb szervezőelve: mindig az elszakított területeken élő vagy onnan származó előadó tartson emlékbeszédet a magyarság soha nem csituló tragédiájáról. Eddigi előadók közül hadd említsem meg: Ivanics Ferenc országgyűlési képviselő, Deák Ernő történész, a Bécsi Napló főszerkesztője, Papp Lajos professzor, Ursuly Samu mikóújfalusi kőfaragó, Somogyi Alfréd felvidéki, Vitéz Szenn Péter horvátországi református lelkész, Balassa Zoltán kassai újságíró, közíró, Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd, jogi szakíró. Ebben az esztendőben alulírottat érte a megtiszteltetés: emlékbeszédet tarthattam a trianoni békediktátumról és annak az egyetemes magyarság egészét érintő tanulságairól.
A megemlékezésen jelen volt és beszédet mondott Fodor Tamás, Sopron Megyei Jogú Város polgármestere, ott voltak a soproni képviselő-testület tagjai, Firtl Mátyás, Sopron és környéke országgyűlési képviselője. Mint annyiszor az eltelt kilencvenhat esztendő során, ismételten tanúbizonyságot tettek: valóban ezt a várost illeti a Civitas Fidelissima minősítés.

*

1921. december 14–16. között Sopron és a környékbeli igazi magyar csodát teremtő Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk, Sopronbánfalva lakói – németek és magyarok – 89,2 százalékos részvételi arány mellett (ma a politikai elit hasonló részvételre mindenütt megnyalná mind a tíz körmét!) 72,7 százalékban – zömmel német anyanyelvűek! – arra szavaztak, hogy Sopron Magyarországhoz, és ne Ausztriához tartozzék!
A Leghűségesebb Város mellett ne feledkezzünk meg a hasonló dicsőséget felmutató Civitas Fortissimáról – a Legerősebb Városról –, Balassagyarmatról se, ahol 1919. január 29-én a magyar katonák hősiessége és a fegyvert fogó polgárok, vasutasok önfeláldozása kiszabadította a várost a cseh légió minősíthetetlen területszerző kapzsiságából. Hőstettük értékét növeli, hogy mindezt teljesen önszántukból, az éppen regnáló Károlyi Mihály vezette hatalom akaratával dacolva vívták ki. A trianoni tragédiához ugyanis hozzájárult a kormányzó erők történelmi tévedése is, akik a mindenáron képviselt pacifizmus jelszavával meg sem kísérelték a fegyveres ellenállást. Így történhetett meg, hogy Balassagyarmat stratégiai pontjait negyven szedett-vedett cseh légiós minden ellenállás nélkül elfoglalhatta! A laktanyában lévő magyar katonaság parancsszó híján egyszerűen magára hagyta a várost.
A kép akkor lesz teljes, ha megemlékezünk arról a trianoni békediktátummal Ausztriának ítélt tíz faluról is, köztük Felsőcsatárról, Vaskeresztesről, Horvátlövőről, Pornoapátiról, Szentpéterfáról, Olmodról, Mekszikópusztáról, amelyek az 1923. január 10. és március 9. közötti, általuk kicsikart népszavazáson szintén a Magyarországhoz való tartozás mellett döntöttek. A horvátok lakta Szentpéterfa megkapta a Communitas Fidelissima, a Leghűségesebb Község méltó címet. 2014-ben Szentpéterfa mellett a kilenc másik települést is Communitas Fidelissima címmel tüntették ki. Az Őriszentpétertől délnyugatra fekvő Szomoróc község lakosai pedig a szerb–horvát–szlovén megszállókkal fegyveres harcban vívták ki a Magyarországhoz való tartozás jogát. A Magyarország és Csehszlovákia közötti tárgyalások eredményeként 1924. február 9-én Magyarország Nógrád megyében visszakapta a két színtiszta magyar kisközséget: Somoskőt és Somoskőújfalut. Mindez történt azt követően, hogy Magyarország a trianoni békediktátummal elveszítette területének 71,4, lakosságának 63,5 százalékát. Ilyen iszonyú csonkítást egyetlen ország sem szenvedett!

*

Az első világháborút lezáró párizsi békekonferencia valójában a győztes nagyhatalmak ítélőszéke volt, a „békecsinálók”, az „ítélethozók” képtelenek voltak történelmi távlatokban gondolkodva bölcs döntéseket hozni. A történelmi felelősség teljesen háttérbe szorult a pillanatnyi nagyhatalmi érdekek mellett. A kiváló angol történész, A. J. P. Taylor szerint a békekonferencia kezdettől fogva etikátlan volt: „Rá kellett kényszeríteni az érintettekre, mert magától nem működött.” A háború előtt a történelmi Magyarország területe – a teljes autonómiát élvező Horvát–Szlavóniával együtt – 325 000 négyzetkilométer volt, Horvát–Szlavónia nélkül 282 870 négyzetkilométer. A trianoni békediktátum után – a határmegállapító bizottságok által jóváhagyott apró határmódosítások és a soproni és környékbeli népszavazást követően – a maradék, jogosan „csonka Magyarországnak” nevezett kis ország területe 92 963 négyzetkilométerre zsugorodott. A trianoni békediktátum 1921. július 26-án lépett életbe, ekkorra ratifikálta az összes érintett országgyűlés a békeszerződést. A küldöttek helyszíni bejárásokat is tartottak az összes határszakaszon, a szerződésben maradt kisebb hibákat is ekkor korrigálták. Magyarország összesen 500 négyzetkilométer területet kapott vissza a több százezerből. Az elcsatolt részekből Romániának jutott a legnagyobb terület: 103 093 négyzetkilométer, nagyobb, mint a trianoni Magyarország! Ha a magyar békedelegáció kérését teljesítik, s Erdélyben, ahol már akkor 55 százalékos volt a románság, népszavazást tartanak, miként Lucian Boia akadémikus is kétkedve megjegyzi: nem biztos, hogy a nem románok a Romániához tartozás mellett döntenek! A belpolitikai helyzet ismeretében számos átszavazás történhetett volna, de egyáltalán nem bizonyos, hogy Erdély Magyarországé marad. A társnemzetek megkérdezése mindenképp lehetett volna méltányosabb.
A Duna Tévében nemrég vetített Vujity Tvrtko: Túlmegy minden határon című dokumentumfilm egyik aprócska hozadéka: a szatmári Zajta községet ismételten a közfigyelem fókuszába emelte. 1920 nyarán ugyanis, a trianoni békediktátum végrehajtásakor Zajta községbe bevonultak a román hatóságok. Zeidler Miklós történész barátom kutatásaiból kiderült: Gaál Lajos szemfüles zajtai tanár szólt az osztálytársának, majd közölték az időközben miniszterelnöki székbe került Huszár Károllyal, hogy a trianoni békeszerződés alapján a település Magyarországhoz tartozik. A magyar miniszterelnök közbenjárására a román hatóságok kivonultak Zajtáról, a község azóta is Magyarország része.
Sopron és a környező nyolc falu, Balassagyarmat, meg az említett kilenc falu, Szentpéterfa sorsfordító hősiessége mintegy igazolja gróf Tisza István, korának legmélyebben gondolkodó nemzeti liberális politikusának mához igazodó gondolatai helyességét: „Az embert igazán rögeszmeként kíséri és nyugtalanítja a magyar nemzet történetéből vett borzasztó tanulság, hogy a magyar nemzet a maga nagy tulajdonságait mindig katasztrófák után találta meg, amikor összes erejét generációkon keresztül arra kellett szentelnie, hogy kiheverje egy botor, önfeledt pillanat hibáinak összes bajait.” A magyar nép nemzeti karakterológiájához – ha van még ilyen – sajnos, elválaszthatatlanul hozzátartozik a szalmaláng-lelkesedés, a rendkívüli hősiességet követő váratlan és végzetes összeomlás. A nemzet csak önmaga tudatos nevelésével tud túllépni ezen a különös lélektani buktatón! A trianoni ország-, nemzet- és népességcsonkítás önmagunk erejének, energiájának, tűrőképességének felmérésére is lehetőséget kínál.

TÓFALVI ZOLTÁN