Évek óta használom a 112-es sürgősségi hívószámot vagy a helyi rendőrség zöld számát, mihelyt indokoltnak látom. Mindig próbálok magyarul kommunikálni, hiszen annyira nem tudok románul, hogy pontról pontra felvázoljak egy vészhelyzetet. A helyi rendőrségnél hol egy magyar hölgy veszi fel a telefont, hol a magyarul egyáltalán nem tudó munkatársa, akivel nem igazán tudok szót érteni...
Június 15-én szemetet szedtem a Kerek erdő felé vezető út mentén, mikor váratlanul rám rontott 4 pásztorkutya. Szerencsére ki tudtam szaladni a porútra, hogy legalább biciklimmel tudjak védekezni. Az eset után hívtam a 112-es számot, kérésemre kapcsolták a magyar hölgyet, kapcsolta a rendőrséget, román köszönés után illedelmesen kértem, hogy beszéljünk magyar nyelven, mert nem tudok románul, erre a frappáns válasz: ő sem tud magyarul. Ekegve-mekegve, szókirakós módszerrel elmondtam, hol vagyok, mi a panasz. El is indultak felém, de kisvártatva hívtak, mert nem értették, hol vagyok. Ismét kértem, hogy beszéljenek magyarul, és végül kapcsolták is egy munkatársukat, de neki is két útbaigazítás kellett. Mikor végre kiértek, felvittem őket az esztenához, amely bizonyos Bularca úré, odahívták őt is, elmondtam, hogy a kutyái 10 perce majdnem szétszedtek, a válasz: hát ezek kicsi kutyák, a nagy nem harap, és hogy ez magánterület. Naivan megkérdeztem, hol a magánterület tábla (mivel nincs villanypásztor, és teljes mértékben megkülönböztethetetlen az erdőtől és kirándulóhelyektől ez a hátsó rész, semmi kerítés nincs), erre szemberöhögtek a rendőrök és a juhász is. Megkérdezték a rendőrök, hogy harapott-e meg a kutya, mondom, hogy nem, de legközelebb mást megharaphat (pár éve ugyanennek a juhásznak a kutyái többünket megkergettek, mások kutyáit széttépték), és még volt képe a juhásznak ujjal a szomszédos, rendezett esztenára mutatni, hogy ott miért nincs baj. Mondom: azért, mert láncon tartják a kutyákat, és tisztességesen be van kerítve...
Sajnos, a szemetet kénytelen voltam otthagyni a vizesárokban, és persze megkaptam, hogy egyedül mit keresek ott; nem akartam mondani, hogy 10 éves korom óta egyedül járom a vadont, mifelénk mindenki természetszerető, városon is. A fenti beszélgetés hol románul, hol (részemről) magyarul szólt, de itt közlöm, hogy anyanyelvemen még egyszer sem tudtam érvényesülni a 112-es számról kapcsolt sepsiszentgyörgyi rendőrségnél. Mondták az intézkedő rendőrök, hogy nem tudnak magyarul – kár, hogy nem beszélik a nyelvet egy 75 százalékban magyar ajkúak lakta városban. Tőlük meghalhat bárki az út szélén, akkor sem fogják a törvényben garantált kétnyelvűséget alkalmazni, még engem vettek elő végül, hogy Romániában élek, miért nem beszélek románul. Hát én kapok fizetést azért, hogy szolgálatomat két nyelven teljesítsem a törvény értelmében, vagy ők? Az én adóm, amit magyarként fizetek ki az államnak, nem olyan, mint a másé? Mindenki vigyázzon tehát a Kerek erdei tó felé menet, a köves útról csak hátul, a tó közelében érdemes letérni. 26 éves vagyok, egyidős a demokráciával, de az esélyegyenlőség halovány szikráját sem látom ebben a városban, pedig állítólag képviseletünk van Bukarestben, és Sepsiszentgyörgy a legnagyobb magyar többségű város Erdélyben.
V. A., Sepsiszentgyörgy
