Ha az egyik látott
álmában egy tornyot,
a másik már menten
három tornyon horkolt.

Ha egyik tüsszentett −
„Egészséget, bátya!”,
öccse, hogy kimondta,
már az ezret járta.

Ha az öregebbik
ivott fakupából,
ötven szolga emelt
hordót öcs szájához.

Vetélkedésüknek
most sem lenne vége,
kockán nyert lovakkal
ha nem jön a végzet.

Történt, hogy a bátynak
hatlovas hintóval
vendége érkezett,
körmöci csikókkal.

Körmöci aranyak
csilingeltek-csengtek,
öregebb várúrban
irigységet keltve.

„Héj, nagyuram, vendég,
künn az eső szakad,
ily nagy időn menni
nem jó, s nem is szabad.

Kockázzunk, mulassuk
együtt el az időt.”
Szólott a vár ura, s
mert úgy volt az illő,

nem is mondott ellent,
s tán rosszat sem sejtett,
leült hát kockázni
vendég a várúrral.

Ha ő ötöt dobott,
haton állt a gazda.
Ha a várúr négyet,
ő a hármast kapta.

A körmöci csikók
(ez az arany sorsa)
vándorbotot fogtak:
tarsolyból tarsolyba.

Utolsó aranyát tette
a kockára,
hatost dobott! S hatot
vendéglátó társa!

„Fölteszem a váram.
Egy arany az ára.
Ám, ha veszítsz, vendég,
hat ló, s hintód bánja.”

Nem a szerencséje
volt ilyen irdatlan.
A vendég kockája
volt csak ólmozatlan.

Elnyerte aranyát,
színezüst hintaját,
el harmadfű-csikó
hat fekete ménjét.

Nem volt ilyen fogat,
sem Csíkban, sem Kézdin!
Veszít, aki fogad,
nem volt ilyen fogat
öccse várában sem.

Így hát első útja
öccséhez vezetett,
dicsekedni azzal,
amit ebül szerzett.

„Nincsen ilyen fogat
sem Csíkban, sem Kézdin!”
kérkedett gyönyörrel
irigy öccse mérgin.

„Kétszer szentül a nap,
s szebb fogattal érek,
tizenkét deressel,
várad elejébe…”,
mondta a kisebbik,
s gyötörte a méreg,
gyilkolt bensőjében
az irigység-féreg.

Megkérte a táltost,
pénzelt kupeceket,
s minden eredményük
három lóra tellett.

Kitelt már másfél nap,
fél napja volt hátra,
mikor pokol-ötlet
ötlött az agyába:

„Minden birtokomnak
legszebb lányát ide!
Tizenkét szűzlány kell,
a föld legszebbike.”

Poroszlók rohantak,
darabontok jártak,
még az íjászok is
szűzlányra vadásztak.

Alig múlott éjfél,
ott reszketett jajban
tizenhárom leány
(egyik ostorhegyen).

Ruhájuk letépve,
szájukban a zabla,
maga a vár ura
ült a hajtóbakra.

Tán még Bálvány-isten
sem nézte jó szemmel,
keresztény szüzekre
hogy virradt a reggel.

Sárkánykígyó-bőrből
készült ostor pattant,
szüzek vére serdült,
s csorgott egy patakba.

„Szemérmetlen kancák,
gyí, ha mondom, gyí, ha!
Kocsirúd és ostor
tömjénetek, s mirha!”

Ekkor a legszebbik
ostorhegyre fogott,
tizenkét társáért
emígy fohászkodott:

„Ments meg Jézus minket,
szakítsd meg a földet,
szégyenünk helyére
zúdíts özönvizet.
Úristenünk, halált!
Légy hozzánk irgalmas,
ne ily szégyenülten
lovakként nyargaltass!”

E fohász szavára
újra fölszakadtak
égnek csatornái:
„Uram, ne irgalmazz!”

Rázkódott a föld is,
hasadtak a hegyek,
pogány úrnak vára
villámtól fog tüzet.

Vízözön jő rája,
nem azért, hogy oltsa,
azért, hogy elfedje,
hogy homokká oldja.

Csuda-látó világ
ily csodát nem látott,
tizenhárom hattyú
úszott a vízáron.

Tengerszem-tiszta tó
tükre torzítatlan,
tizenhárom hattyú
nyert csupán irgalmat.

Tizenhárom hattyú,
parton lánnyá váltak,
s hálatelt szívükkel
borultak Annára.

Ő volt, kinek szavát
meghallgatta az ég,
s nevéről, hogy Anna,
a tavat nevezték.

Társnői megtértek,
ki-ki otthonához,
csak Anna maradt ott,
s kezdett imolához.

Imahelyet mindnek −
imolát épített,
Szent Annának napján
ott dicsérik Istent.

És ott, a tó fölött,
erdő mímel pártát:
hirdeti Szent Anna
szűzi leányságát.