– Adj’ Isten, Öcsikel – így köszönt be a gyerekszobába. – Ismersz-e?
– Hogy ismerlek-e? – kérdeztem meglepődve. – Mintha... mintha... Ejnye no, hol is láttalak, te szép alak? Hopp! Megvan! A cirkuszban! Te vagy Bibi bohóc, nemde? Persze, ott pirosra fested a pofikádat, azért nem ismertelek meg mindjárt. Kérlek, foglalj helyet, s add elé az ügyet, amely ide vezetett.
– Először is tudd meg – kezdé Bibi –, hogy olvastam a könyveket, amelyek a te nadselű gondolataidat tartalmazzák, sőt, akár hiszed, akár nem, járatom a Cimborát is. Vajon jár-e még más pesti gyereknek?
– Ujjé – feleltem én –, annyi egyesem legyen!
– Azért kérdeztem ezt – mondá –, mert van nekem egy nadselű gondolatom, szeretném, ha ezt közölnéd a Cimborában, hadd pukkadjon a cirkusz szakácsa.
– Talán megvert vagy éheztetett? S le akarod leplezni a Cimborában?
– Olyanforma – mondá ő. – Hát úgy esett az én esetem, s született az én nadselű gondolatom, hogy pikkje volt rám Katyfoló bácsinak (én neveztem így el), mert sok viccet csináltam róla a cirkuszban, s emiatt mindig nekem jutottak a leg­rosszabb falatok. Ne csodálkozzál hát, kedves Öcsikém, ha egyszer, amikor nyitva feledte a kamaraajtót, belopóztam, s ott belebújtam egy hordóba, mely félig volt pompás csurgatott mézzel. No, gondoltam magamban, most telenyalom mézzel a gyomrocskámat, mely abban a pillanatban is rémítően korgott. Hát nekifeküdtem a méznek, nyaltam, nyaltam, azt hittem, a mennyországban vagyok. De nem sokáig tartott a boldogságom, egyszerre csak kívülről akkorát rúg rajtam valaki, hogy nyakig fúródtam a mézbe. Mondjam-e, hogy Katyfoló bácsi rúgott meg testemnek azon a részén, ahol éppenséggel nem szokott székelni az agy? Hiszen az volt a szerencsém, hogy nem fejbe rúgott az a vadállat, mert épségben maradt a fejem, s alig hogy kikecmeregtem a hordóból, megszületett bennem a nadselű gondolat. Láttad-e már, Öcsikém, a cirkuszban azt a kis medvelovat, amelyet én szoktam táncoltatni? Én tanítottam meg táncolni, s ha nagyritkán egy-egy jó falathoz jutottam, mindig neki adtam. No, szeret is engem a kis Bundás, de úgy, hogy rajtam kívül senki másnak nem táncol. Hopp! Megvan! Megállj, Katyfoló! Csak még egyszer hagyd nyitva a kamarádat! Hát nem kellett erre sokáig várnom, Katyfoló bácsi bement a városba, én meg Bundással be a kamarába. Hiszen, nem kellett biztatni Bundást, hogy másszon be a mézes hordóba, nosza, bebújt, én meg gyorsan ráhúztam azt a nadrágom, amelyikben esténként játszom a cirkuszban. Hej, csak jönne most már hamar Katyfoló bácsi! Ha ott találná a hordóban Bundást! Ó, Uram Isten, hallgasd meg könyörgésemet, most hozd haza Katyfolót! Ó, de jó az Isten, édes Öcsikém – fohászkodott föl Bibi. – Könyörgésemet meghallgatta, Katyfolót idejében hazahozta. – Hej, ebadta rossz kölyke! – szedtevettézett Katyfoló bácsi, amikor megpillantotta az én nadrágomat a hordó szájában. Én persze félrehúzódtam, s úgy gyönyörködtem Katyfoló bácsi szörnyű haragjában. Magánkívül ordított, s püfölte az én nadrágomban Bundást, akinek, persze, ez annyi volt, mintha vakarhatták volna, de végre is megsokallta a sok vakargatást, s egyszerre csak kicurukkolt a hordóból. Hát, azt már látnod kellett volna, édes Öcsikém – folytatta elbeszélését Bibi –, hogy mi történt most. Az történt, hogy Katyfoló bácsi hősiesen futásnak eredt, Bundás utána, belekapott a nadrágba, de még egy kicsit beljebb is. Úgy kell neki! – kiáltottam el szinte magamat, aztán mégis megsajnáltam Katyfolót, csak füttyentettem Bundásnak s ez elég volt, hogy elengedje a nadrágot s azt, aki benne volt. A nadrágomnak fuccs lett, de azóta Katyfoló nekem juttatja a legjobb falatokat, mert hát én vagyok az ő életének a megmentője.
Íme, édes nagyapókám, leírtam Bibi esetét, közölje a Cimborában. Bizony, szeretném, ha mások is segítenének nekem, s közölnék velem nadselű gondolataikat, mert, tetszik tudni, gimnazista vagyok ám, s kevesebb idő jut a nadselű gondolatok termelésére.

A másolat hiteléül: Elek nagyapó