Középpályásaink szorgalmára, védőink alázatára. Az egyszerre mozduló csapatra. A fegyelmezett, bátor játékra. Bernd Storck szövetségi kapitány merész húzásaira. A francia városokat megszálló magyar szurkolókra. A hazaiakat, külföldieket ámulatba ejtő vonulásra. A lelátókat beborító piros-fehér-zöld zászlórengetegre. A szűnni nem akaró biztatásra, énekre, vastapsra. A soha szebben, soha boldogabban énekelt himnuszra.
Valami egészen különleges dolog történt az elmúlt napok során Franciaországban, Magyarországon, a Kárpát-medence legtávolabbi zugaiban, a világ minden táján, ahol élnek magyarok. Kegyelmi pillanatokat éltünk, mintha mindenki feledett volna minden egyebet, régi vagy új sérelmet, világnézeti különbségeket, politikai vitát, viszályt. Egy akarattal lélegzett, úgy kovácsolódott eggyé, szinte észrevétlenül a nemzet, mint régóta nem. Vagy talán soha. Mert nem egyszerűen jó, de csodálatos érzés magyarnak lenni akkor, amikor egy világ tekint ránk elismeréssel.
Véget ért volna hát az éjjel? Lehet, a Belgiummal szemben elszenvedett vereség nyomán ugyanis búcsúznia kell a válogatottnak a labdarúgó-Európa-bajnokságtól. De az is lehet, hogy ami most kezdődik, az csak újabb csodálatos utazás. Hiszen ország-világ láthatta: a magyar labdarúgás vissza­került a világ focitérképére, és talán mi is kezdhetjük elhinni, hogy a nemzetközi torna tényleg új kezdet lehet a magyar futballban. Ha gyarapítani tudjuk a Franciaországban szerzett tapasztalatot, önbizalmat, hitet, jó eséllyel vághatunk neki az ősszel rajtoló világbajnoki selejtezőknek is. Ha építeni tudunk arra a lelkesedésre, amit ez a magyar válogatott kiváltott a magyar gyermekekben, fiatalokban, ha a megérdemelt örömünnepet ugyanolyan komoly munka követi, mint amilyen megelőzte, középtávon ismét focinagyhatalommá válhatunk.
S ha valamicskét át tudnánk menteni abból a csodából, amit közösen megtapasztaltunk, talán hétköznapjaink is könnyebbé válnának.