A juhos, majdnem vagy teljesen városi zöldövezet egyszerre székelyes és mioritikus kép, olyan, mintha a városközeli tájban bégető bogyózók valami nagy, szerves egységet, csendes összefonódást, harmóniát, rendet, békességet sugallnának. S valóban, ha mindig csupán az idillikus gondolatok keringenének bennünk és körülöttünk, akár még büszkék is lehetnénk erre az ősi és hagyományos elemekből felépülő juhos mozaikra.
De nem lehetünk büszkék erre az állati képre. Az ugyanis inkább bizarr, szokatlan, tájidegen, s főképp elgondolkodtató: mi a fűzfán fütyülő rézangyalt keresnek ezek az állatok s az őket terelgetők olyan zöldövezeteken, amelyek bizonyosan nem tekinthetők legelőnek? Hiszen ha természetes, hogy az Olt hídjának környékén bégessenek a juhok, maholnap az is természetes lészen, hogy berbécseink az Erzsébet park árnyékába is behúzódnak, valamiféle környezetbarát fűnyírás képességével felruházottan. Hiszen az Olt-part évekkel, talán inkább évtizedekkel ezelőtt olyan városi zöldövezetnek számított, ahol focizni, piknikezni, sétálni, a töltésen pedig biciklizni, szaladni lehetett. Ma is lehet, persze, de nem minden kiruccanó kíván berbécsbogyóba taposni, kullancsot összeszedni, avagy juhászkutya-ugatást hallani. És ugyanezzel a dilemmával szembesülhet bárki, aki a szemerjai vagy Sugás-környéki zöldeken bolyong(ana).
A városközeli bégetést lehetővé tevők kétségtelenül a juhos gazdák érdekeit tartották szem előtt, s nem Sepsiszentgyörgy zöldbe kívánkozó polgárainak szempontjait. És bár nem tömegsport (még) mifelénk a gyaloglás, a sétálás és a szaladás, sokan vannak, kiknek fontosak ezek a zöld területek, sokan közülük a kerékpározók táborából kerülnek ki. Vagy tekintsük csupán a hétvégi piknikezőket, kik szintén megérdemlik a berbécsbogyómentes tiszta és zöld környezetet. Vagy gondoljunk azokra, akiknek ilyenkor nyáridőben egyedüli lehetőségük, hogy az Olt partjára vonuljanak, tengerpartokra, hegyvidékre nincs módjuk elutazni. Nekik csupán a városközeli zöld foltok maradtak, melyek a mostaninál több figyelmet érdemeln(én)ek. Becsülni, óvni, ápolni kell(ene) talpalatnyi zöldjeinket.
Mert Sepsiszentgyörgynek ez is értéke: a tőszomszédságában lévő, erdős, füves, dimbes-dombos övezet. Melynek semmiképpen sem az a rendeltetése, hogy juhok csángáljanak s bégessenek rajta. Miként sok más háromszéki, székelyföldi füves övezetnek sem a juhtenyésztők érdekeit kell szolgálnia. Persze, jó az, ha erősödnek az állattartó gazdák, ha gyarapodik a nyáj, ha finom túró és más tejtermék kerül az asztalra, ám ebben a láncolatban nem lehet az az elsődleges szempont, hogy a gazdák a városhoz legközelebb eső gyepeken legeltessék jószágaikat.
Mérlegelni kellene tehát, amikor efféle juhos városképek születésére bólintunk rá, azaz város menti legeltetésre adunk jóváhagyást. Mert a juh, a nyáj és pásztora nem igazán tekinthető urbánus elemnek. Éppen ezért lehetőleg több fél érdekeit szem előtt tartva kellene civilizált választ adni a felmerülő kérdésekre, dilemmákra. És a kérdés leegyszerűsítve akár így is megfogalmazható: Sepsiszentgyörgynek mi fontosabb, az Olt menti túró vagy a folyó partját (egykor) kedvelő városlakók?