Anglia a kelet-európai munkavállalók egyik kedvelt célpontja, nem véletlen hát, hogy számos erdélyi, háromszéki magyar is ott találta meg számítását. Olyanok talán kevesebben vannak, akiknek az volt a szándéka, hogy végleg ott maradjanak, letelepedjenek, de némi pénzt gyűjteni bizony sokan nekivágtak. Angliában élő erdélyieket kérdeztünk ottani tapasztalataikról, illetve arról, hogy miként élték meg az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépéséről szóló népszavazást, mire számítanak a következőkben, miként befolyásolja életüket, terveiket a brexit.
Sok a kérdés
A 25 éves sepsiszentgyörgyi Korodi István tavaly ment ki Londonba, jelenleg a kereskedelemben dolgozik. A Puskás Tivadar Szaklíceumban végzett számítástechnikát, azért döntött a külföldi munkavállalás mellett, hogy pénzt keressen. Egyelőre nem áll szándékában letelepedni ott. Elmondása szerint a beilleszkedés gyorsan ment. Mindenki segítőkész, hamar megtanulta a dolgokat, idegengyűlölettel ő nem találkozott.
Ami a brexit-népszavazást illeti, személy szerint nem tapasztalt semmiféle változást. „Mindenki okoskodik, hogy így lesz, úgy lesz, de senki sem tudja, hogy mi lesz a vége pontosan” – mondja. Elsősorban a pénz értékének ingadozásai miatt aggódnak, mert lényegében azért vannak ott, hogy pénzt keressenek. Persze, a végeredmény rengeteg mindent befolyásolhat. Annyi biztos: munkásként egy komoly, nagy cégnél dolgozva nem tart a hazakényszerítéstől vagy attól, hogy esetleg munka nélkül marad.
– Hallottam olyant is, hogy akiknek biztos munkahelyük van, meg bizonyos régiségük az Egyesült Királyságban, azoknak nem kell aggódniuk, mert nem kell elhagyniuk az országot. Különben az EU-ból való kilépés is egy hosszú folyamat, nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni. Évekig is eltarthat, míg minden rendeződik, lassanként, lépcsőzetesen fog változni minden – azt meg nem annyira érzi meg az ember. Itt a nagyobb probléma a kiskereskedők, főbérlők, magánvállalkozók számára lesz. Őket jobban fogja érinteni a sok új törvény – vélekedik Korodi István.
Birodalmi nosztalgia
A 32 éves, informatikus végzettségű István hat éve ment ki Angliába, kettős céllal: nyelvet akartak tanulni, illetve pénzt keresni, hogy párjával elinduljanak az életben. Az a tervük, hogy hazatelepednek, már lakást is vettek Kolozsvár mellett, családot alapítani itthon szeretnének.
Tapasztalatai szerint az angliai munkavállalásban kulcskérdés a nyelvtudás, annak hiányában marad a kétkezi munka: a vendéglátóiparban, a konyhán, az építőiparban, sofőrként, kertészként, gondnokként dolgoznak sokan. Ő maga gondnok egy családnál, felesége a gyermekekre vigyáz. Angliai tartózkodása alatt felsőfokú angolnyelv-vizsgát tett, de informatikai téren is képeznie kell magát, hogy esélye legyen a szakmában találni állást. Informatikusokból ugyanis túlkínálat tapasztalható az angliai városokban. Tapasztalatai szerint az angliai munkaadók nem diszkriminálják a kelet-európaiakat, mert szorgalmasabbak, jobb munkamorállal dolgoznak.
Ami a brexitet illeti, István szerint óriási meglepetés volt a népszavazás eredménye – igaz, ő nagyjából olyan környezetben fordult meg (London, Cambridge, Oxford), ahol túlnyomó többségben voltak az uniópártiak. A kilépés mellett érvelt viszont közvetlen felettese – de ő sem a bevándorlókkal kapcsolatos kérdéseket feszegette. Úgy értékelte, hogy az unió amúgy is egy süllyedő hajó, és nehezményezte, hogy az általuk befizetett adóból Brüsszel a szegényebb államokat segíti. Bár pillanatnyilag vélhetően nehezebb lesz Nagy-Britannia helyzete, egy új kereskedelmi egyezség sokkal jobb lesz majd, és hosszú távon stabilitást hozhat – idézte felettese érvelését István.
Egy másik brexit-párti érvelés, amivel István találkozott – főként az idősebb nemzedék körében –, valamiféle birodalmi nosztalgiatudatból ered, „mintha visszatértünk volna az időben” – jegyezte meg. Ebben az Egyesült Királyság szuverenitására apelláltak, hogy végre visszakapták országukat. A bevándorlás kérdése István szerint a média hatására került be a köztudatba, s az esetleges rossz személyes tapasztalat pedig csak táplálja az előítéleteket: egy angol faluban találkozott például olyan helyivel, aki kerek perec a szemébe mondta, hogy a kelet-európaiaknak nincs semmi keresnivalójuk országukban, mert nem tudnak viselkedni. A beszélgetés során kiderült, azért olyan határozott az elutasítás, mert megjárta már: kelet-európai bevándorlók kiszedték és megsütötték a halakat a halastavából.
István kitért Cameron kormányfőre is, akinek lemondását különösen nagyra értékelte – az ilyen gesztusok azok, amelyekre otthon hiába is várnánk, jegyezte meg. A népszavazás azonnali hatása viszont a font gyengülése volt, és ez őt is érinti, hiszen munkája, pénze kevesebbet ér.
Továbbra is barátságosak
Borbáth Olga ötvenhét évesen indult Sepsiszentgyörgyről a nagyvilágba, hét hónapja vállalt munkát Angliában. Autós idősgondozásban helyezkedett el, ami azt jelenti, hogy a munkáltató által bérelt házban laknak, és szállásukról járnak a gondozásra szoruló idősekhez. Havonta 1300 font a jövedelme, ennek tíz százalékát fordítja saját fenntartására, a többit megtakarítja. Jól érzi magát, szereti a munkáját, de az otthon hiánya miatt nagyon szenved. Mégis úgy tervezi, három évig marad. A népszavazásról mondja:
– Az eseményt megelőzően már érezni lehetett az eredményt. Egyes ápoltjaink hűvösebbek, távolságtartóbbak lettek. A helyi (cambridge-i) televízió napi rendszerességgel olyan bűntényeket mutatott be, amelyeknek elkövetői idegenek, európaiak, közel-keletiek voltak. A választást követő napon angol munkatársam fülem hallatára beszélte meg az egyik pácienssel, hogy nekünk végre haza kell mennünk Romániába. A gyógyszertárban nagyváradi kollégámnak csak pénzért adták ki azt a gyógyszert, amelyet azelőtt ingyen megkapott, egy kolozsvári munkatársam panaszkodott, hogy egy eladó csak ímmel-ámmal szolgálta ki. A referendum kapcsán kiderült, hogy a toleráns, udvarias angolok egy részét zavarja, hogy ennyi idegen dolgozik itt. A szavazás alapján fele-fele arányban oszlanak meg a vélemények.
Pozitív tapasztalataim is vannak bőségesen. Olyan cég alkalmazottja vagyok, ahol kollégáim kétharmada romániai, magyarországi, lengyel, cseh, szlovák, szóval multinacionális társaságról van szó, ahol munkánk, és nem nemzetiségünk alapján értékelnek. A szavazás másnapján a cég HR-menedzsere körlevelet küldött minden alkalmazottnak, biztosítva, hogy továbbra is számítanak a munkánkra, a közeljövőben semmi sem változik. Egyik kolléganőm most keres lakást St. Ivesben, angol barátai talán még segítőbbek, mint eddig. Egyelőre a munkahelyen, az autóbuszon Cambridge-ben teljes biztonságban érzem magam. Szerintem a kulturáltabb – ami nem jelent feltétlenül iskolázottabbat – angolok attól függetlenül, hogyan szavaztak, továbbra is barátságosak és elfogadóak.
Talán ez a végső lökés?
Laci hat éve él Angliában. Tulajdonképpen egy barátját meglátogatni utazott ki, aztán ottragadt, ma már párkapcsolata, munkája is oda köti. Véglegesen nem rendezkedett be, de a párja angol, így egyelőre a hazatérést nem fontolgatja, bár most, a brexit után megfogalmazódott benne, hogy „ki akar olyan országban élni, ahol nem látják szívesen?”. Jelenleg Londonban lakik, ahol „soha nincs teljesen sötét, és soha nincs teljesen csend”, de terveikben szerepelt, hogy kiköltöznek a fővárosból. Ez most egy időre függőben marad.
Mint sokan az innen kimentek közül, ő is több lábon áll, építészeti felméréseket végez egy biztosítónak, de van egy rendezvényszervező cégük is. Magáról kevesebbet beszél, annál többet a jelenlegi brit helyzetről, a bevándorlók, az ott dolgozók aggodalmairól. Megfogalmazása szerint az Egyesült Királyságban dolgozó magyarok/székelyek két csoportra oszthatóak. Azokra a fiatalokra, középkorúakra, akik néhány hónapra, évre érkeznek, elsősorban pénzt keresni, nincsenek Angliában hosszú távú terveik. Őket nem rázta meg annyira a népszavazás eredménye, hisz minden újabb fizetés ajándék, ha pedig megszűnik a lehetőség, hazatérnek vagy továbbállnak. A másik tábor ellenben, amelynek tagjai párkapcsolatuk, vállalkozásaik miatt vagy pusztán kalandvágyból az odaköltözés mellett döntöttek, bizony kavicsot éreznek a gyomrukban, „jelenleg zsetonok lettünk egy pókerasztalon” – fogalmaz, magát is ez utóbbiak közé sorolva. Több barátjával is beszélgetett az elmúlt napokban, aggódnak, bizonytalanok, egyikük azt is mondta: „talán ez majd megadja a végső lökést, és hazamegyünk”.
Tapasztalata szerint a hatvan százalékban kilépés ellen szavazó Londonban általános hangulat a közfelháborodás. Ő elsősorban értelmiségi körökben mozog, ismerősei bennmaradáspártiak. Egyetlen ismerőse van, aki a brexit mellett tette le voksát, a sors furcsa fintora, hogy Zimbabwéból érkezett, alig hat éve állampolgár, s az egyik leghevesebb bevándorlásellenző. Meglátása szerint a kilépésre elsősorban a szegényebb, egyszerű emberek szavaztak, egy részük idegengyűlölő – ez akár érthető is lehet, hisz naponta tapasztalják, hogy felül melléjük a tömegközlekedésre malteros ruhában a lengyel vendégunkás, és összekoszolja ruhájukat, a román takarítónő pedig végig telefonál egy számukra érthetetlen nyelven –, tulajdonképpen nem is értik pontosan, miről szól a kilépés, csak éppen idegeneket nem akarnak látni többé. A másik részüket pedig az a tudat vezérelte, hogy az angol mindig birodalomépítő, hódító volt, nem tudták lenyelni a félig-meddig alárendelt státuszt. A kilépés ellenzői, elsősorban az értelmiségiek EU-pártiak, még akkor is, ha nem értenek egyet az unió jelenlegi vezetőinek politikájával, hisznek benne, hogy ma csak szövetségben vehetik fel a kisebb államok a versenyt az olyan nagyhatalmakkal, mint Amerika vagy Kína. „Azt a nézetet valljuk, amit otthon is tapasztaltam gyermekkoromban: ha valami elromlik, azt nem kell kidobni, hanem meg kell javítani.”
Érdekes jelenség az is, hogy a britek sokkal inkább elfogadják a hajdani gyarmatokról betelepülőket, mint az egykori vasfüggöny mögül érkezetteket, akiket nemes egyszerűséggel „kelet-európainak neveznek”, függetlenül attól, hogy Magyarországról, Lengyelországból vagy esetleg Romániából, Bulgáriából, Ukrajnából érkeztek. Talán azért, mert azok, akik Indiából vagy Pakisztánból vándoroltak Angliába, sokkal alázatosabbak, bármilyen alja munkát elvégeznek, az európaiakat arrogánsaknak tartják, akik visszapofáznak, ha nem tetszik valami, és az ő szemükben túl nagy az igazságérzetük. Laci szerint elcsendesednek lassan a kedélyek, a jelenleg ott dolgozók közül senkit nem fognak hazazavarni, hisz ha ezt megtennék, megállna az élet az országban, de valószínű, jobban megszűrik majd azokat, akik ezután érkeznek.
Összeállította:
Farcádi Botond, Farkas Réka,
Fekete Réka, Józsa Zsuzsanna
