A common „közöst” jelent, a sense „érzéket”, „értelmet”. Azt hittem, a kettő együtt a „közös megegyezés” megfelelője. Mire megtudtam, hogy a common sense valójában azt jelenti, hogy „egyértelmű”, „magától értetődő”, már késő volt: nem mondhattam az állandóan lenéző tekintettel alázó főnökömnek, hogy ne prédikáljon egyértelműségről egy kontinensről érkezett európainak, amikor pintben, fontban, mérföldben mérnek, a körforgalomba jelzőlámpát tesznek, zsinórral kapcsolnak villanyt a fürdőszobában, és a hideg-meleg víznek külön csapja van! Ez Anglia, a nagy fizetések és a logikátlanság országa. Welcome!
Igen, ide jutottunk. Mármint oda, Angliába. Hogyne örülnénk, amikor sokkal több pénzt kerestünk tűrhető munkával, hogyne örülnénk a szociális rendszer törődésének, a fejlett tömegközlekedésnek, az anyagi biztonságnak. És persze, hogyne örülnénk, amikor megtapasztalhattuk az angliai hétköznapoknak azokat a jellegzetességeit, amelyekről valamiért keveset hallottunk itthon: az érdektelenséget, a hanyagságot, az erkölcsi romlottságot, az észszerűtlenséget, az idegenséget, az ingyenélést, a multikulti keserédes ízét. Ezek mind hasznosak voltak számunkra ahhoz, hogy elégedetten nyugtázva zárjuk le az angliai kiruccanást, és hazatérésünk után immár új szempontok szerint is értékeljük a telket, amely a miénk, a lakást, amelyet mi rendezünk be, az otthont, amely csak azok otthona, akiket szeretünk, és a közösséget, ahová tartozunk.
Ha ló nincs... Hónapokkal ezelőtt menyasszonyommal megcéloztuk Angliát. Kapóra jött egy páros állásajánlat, Oxfordhoz közel, vendégházban dolgoztunk, a párom konyhai kisegítőként, én pedig pincérként. Nulla tapasztalattal a pintek, unciák világában, olyan nyelven, amelyet viszonylag jól beszélünk, mégis alig értettünk az akcentus miatt. Belecsöppentünk a nyakkendős kapitalista kizsákmányolásba: románokkal dolgoztunk az angol kollégáinknál sokkal többet, de jóval alacsonyabb órabérért.
Életünk legszörnyűbb két hete után hagytuk a fenébe a fogadót és a megaláztatást, és egy mosodai állás reményében a skót határhoz közeli, észak-angliai Newcastle-be költöztünk. Rövidesen kiderült, hogy mosodai állás még sincs, mert a mosoda állítólag leégett. Elkezdtünk szórólapozni, közben néha-néha azért bejárhattam a mosodába – ahol semmiféle tűzvész nyomait nem láttam –, egy idő után pedig egy kínai étteremben lehettem alkalmi mosogatófiú, mígnem megtaláltuk a végleges állást egy gyümölcscsomagoló gyárban.
Alacsony kerítés, rossz ízű kolbász. Angliai hónapjaink legnagyobb hozománya, hogy másképp látjuk a valóságot. Végre nemcsak hallottunk a külföldi „jó életről”, hanem minden érzékszervünkkel mi maguk megtapasztalhattuk. És ami az otthoni látószögbe nem fért bele, az most megvillant, testet öltött. És többnyire elszomorított. Mert az ugrik az ember szemébe, hogy bizony, aki itthon nem tud megélni, az ott is vergődik, csak erről nem beszél. A nagy fizetésről szívesen beszámolunk, de az igénytelen lakhatási körülményekről, az utcán szembejövő erkölcsi mocsokról, az akár ingyen is beszerezhető drogokról, a bazárokká alakított templomokról, az őrző-védő szolgálattal és detektorkapukkal „felszerelt” iskolákról és a haszontalanul elszáguldott évekről már kevésbé.
Ez egy könnyen fenntartható életforma csapdája: ha valakinek az anyagi biztonság számít, akkor azt megtalálja. Viszont nem jár feltétlenül kevesebb lemondással, mint itthon élni, és talán nem is annyira célravezető. Persze az ezzel kapcsolatos nagy következtetések levonásához évek kellenek. Mi pedig nem adtunk éveket Angliának, mindössze másfelet.
Milyen Angliában élni? Milyen Anglia? Mi vonzza oda a fiatalságot? Tárgyilagosan, törvényszerűségek mentén megfoghatatlan téma.
Ja, és az angol kolbásznak szörnyű az íze, a kerítés pedig – ha egyáltalán van – az esetek többségében nevetségesen alacsony, nem funkcionális.
KOVÁCS HONT IMRE/Hargita Népe
