Nagy D. István
Lesújtó képet festett a román postatársaság általános állapotáról Matei Brătianu szakszervezeti vezér. Első hallásra a kellő cinizmussal előadott tények sajnálatot szülhetnének a hallgatóban, némi belegondolás után viszont inkább a düh uralkodik el az emberen, valahányszor betekintést nyer az állami vállalatok működésébe. A román posta ugyanis iskolapéldája, hogy miként lehet egy egyébként több mint kényelmes piaci helyzetben lévő vállalatot machinációk sorával a tönk szélére sodorni, illetve amikor kellőképpen veszteségessé tették, további aljas döntésekkel még eladhatatlanná is változtatni. Mindezt a mindenkori kormányok asszisztenciája és aktív részvétele közepette.
Az elmúlt huszonhat évben elért „eredményt” talán az tükrözi a legjobban, hogy mára a futárszolgálati piacon a posta részesedése kereken kétszázaléknyi – és az is milyen! –, klasszikus postai szolgáltatások piacán (utalványok, levelek stb.) pedig négy százalék. Érdemes elgondolkodni, hogy miként sikerült egy gyakorlatilag mindenhol jelenlévő szolgáltatót ennyire lerombolni. A válasz egyszerű: néhány halovány beruházást leszámítva gyakorlatilag semmit sem tettek, hogy a vállalat legalább megközelítse a korszerű szolgáltatások szintjét. Számokban: a posta pár száz járművel, míg a konkurencia – a nagyobb futárszolgálatok, mint a Cargus vagy a Fan Curier – több ezer autóval rendelkezik. Az állami vállalatnak évek óta nem sikerült beszereznie egy automatizált küldeményelosztó rendszert, utóbbiak már rég ilyennel dolgoznak. A postahivatalok műszaki felszereltsége valahol a kilencvenes évek második felében leállt, a konkurencia a futárokat hordozható nyilvántartó-, számlázóeszközökkel látta el. Az ingatlanok állapotáról kár is szólni, mindenki láthatja, hogy az egyébként nem egy esetben műemlék épületek lassan romhalmazzá válnak, sokszor gyomorforgató állapotok fogadják a betérőt, az alkalmazottak hozzáállása pedig a legnagyobb jóindulattal is vitatható. Mondjuk, utóbbi érthető, figyelembe véve a bérezésüket és a munkakörülményeket.
A kormányok, a vállalat vezetése, illetve az úgynevezett brókerrészleg (mert ilyen is van, és a kilábalás egyik eszköze lehetne) azon agyal, vitatkozik, hogy a posta csekély 138 millió eurós adósságát hogyan lehetne részvényekbe átszervezni, továbbá pár rossz döntés miatt tetemes bírságokat is kaptak a versenytanácstól. Az ingatlanokat nem adják, korszerűsítést nem lehet véghezvinni, mert ott az adósság, az alkalmazottak béremelése pedig évek óta csak szép ígéret. Az már csak hab a tortán, hogy a menedzsment képtelen megtartani az egyetlen, még működő bevételi forrást: a nyugdíjakat, a bankok lassan, de biztosan elvonzzák a jogosultakat.
Brătianu említ még egy furcsaságot: az új vezetőség által a kormányváltásokkor hozott emberek helyzetét. Tudomása szerint legalább kétszázan vannak központi szinten, s jóllehet nincs rájuk szükség, a posta mégis tartja őket. Akiket pedig elbocsátottak, csillagászati végkielégítést kaptak, mindegy, mennyi ideig unatkoztak a székükben. Az egyszerű levélkihordó pedig nevetséges összegért kénytelen talpalni, és képtelen lefedni a rá bízott területet, mert az egyszerűen túl nagy – esetenként több falu is. A „jó döntések” sorában ugyanis költséghatékonyság címen a falusi postahivatalokat felszámolták.
Hogy miért is súlyos mindaz, amit fentebb leírtunk? Elsősorban azért, mert mindez nagyjából ismert, mindenki tudja, hogy ez van, mégsem történik semmi. Ilyen körülmények között eladni sem lehet a vállalatot – kinek kellene a tetemes adósság és a lerobbant infrastruktúra? Mégis, évről évre legfeljebb csak a szakszervezet kongatja a vészharangot. Amint a börtönök állapota, a szervezett bűnözés – lásd a rabszolgatartók esetét –, a kórházak általános helyzete – legutóbb például az égéssebészeti osztályon történtek – is mindenki számára ismert, a pillanatnyi felháborodáson, a sajtó időszakos lármázásán és a kormányok hirtelen nekibuzdulásán, majd visszavonulásán túl mégsem történik semmi. Pedig a nyílt titkok árát is mi fizetjük meg.
