Csontváry az 1900-as évek elején két-három alkalommal is ellátogatott Taorminába. Amint önéletírásából tudjuk, számára az igazi festői problémát a görög színház és a mögötte feltáruló lenyűgöző panoráma megfestése jelentette, de természetesen a színházon kívül is talált festői motívumokat. Nyolc Taorminában festett képe közül csupán kettő ábrázolja a színházat, a többi hat a várost és a környező tájat. A szikárabb, inkább a táj elvont szerkezetét, a természeti motívumok rafinált alakzatokká rendezett kompozícióját mutató festmény, a Mandulavirágzás, Csontváry egykori lakóhelyén, Gácson maradt, s csak jóval a művész halála után került Magyarországra. A jóval színesebb, szinte vakítóan színpompás másik, virágzó mandulafákat ábrázoló képet viszont Csontváry párizsi és budapesti kiállításain is bemutatta. A szinte testközeli előtérből hirtelen „hátralendülő” motívumok sajátos kompozíciója miatt a kép pontosan illeszkedik a festő 1901–1902 körüli képeinek sorába, drámai színvilága azonban már a késői nagy képek stílusát vetíti előre. Ha az életmű ismert kronológiájában bízni lehet, ez a kép Csontváry első nagy napnyugta-kompozíciója. A szivárvány minden színében izzó alkonyati táj, a vöröses-narancsos, szinte lángoló naplemente és emellett a smaragd- és türkizszínekben játszó égbolt, a színskála minden árnyalatát felvonultató totális színkompozíció már a nagy motívumokat, nagy témákat és nagyméretű vásznakat festő Csontváryt előlegezi meg. A térkompozíció még a régi, a színek lenyűgöző erejű és teljességű alkalmazása azonban már a saját, új útját megtaláló művészt mutatja.
Csontváry cédrusképei – a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban – sok szempontból az életmű legfontosabb darabjai. Csontváry írásaiban többször is hivatkozik a cédrusokra: a termőképességüket negyven-ötven éves korukra elérő, majd több ezer évig elélő, a zord éghajlati viszonyokat is jól tűrő cédrus rendkívüli tulajdonságaiban saját életére is vonatkoztatható mintát látott. Büszke volt 88 évet megért apjára, aki 65 éves korában végezte el az orvosi egyetemet, s önmagának is tizenöt évet adott, hogy a festői pályára felkészüljön. Első képei, mint a termőre fordult cédrusmag, negyvenéves kora körül születtek meg. Nem véletlen, hogy a két hasonló formájú és méretű cédrus-kompozícióban a populáris és a művészettörténeti képértelmezés is rejtett önarcképeket látott. Csontváry volt az egek magasságába emelkedő, az égiekkel társalkodó szent cédrus, és ő volt a magányos, tépett, az idők viharainak kitett pusztuló teremtmény is.
Ugyanakkor a festő korában meglehetősen népszerű, az ezeréves cédrusokhoz kapcsolódó hagyomány szerint a cédrusok az ősmagyar mitológiában is kitüntetett szerepet játszottak. „Ősi múltunk a világfejlesztő urunk energiájához való kapcsolódást tárja elénk a hatezer éves cédrusfákkal, melyek még ma is azt hirdetik, hogy itt pihent Attila hunjainkkal…” – írta Csontváry. Bizonyos, hogy témaválasztásában így egy sajátos – és tőle egyáltalán nem idegen – nemzeti program is megfogalmazódott.
A magányos cédrus azonban roncsolt, pusztulásnak kitett lényként jelenik meg Csontváry képén. Ebben a felfogásban a kép a modern civilizáció kritikája is. Olyan világban élünk, amely nem tiszteli többé a szent dolgokat és hagyományokat. A romló cédrusfa képe a pusztuló civilizáció jelképeként is értelmezhető.
Csontváry a festményt eredetileg Egy cédrusfa Libanonból címen állította ki, sőt, az 1910-es, Berlinbe tervezett kiállításához egészen részletes címmel látta el: Ceder im Libanon mit dem 1800 m tief liegenden Mittelländischen Meere bei Tripoli. Bei Sonnenuntergang – azaz Egy cédrusfa Libanonban Tripolinál, az 1800 méter mélyen fekvő Földközi-tengerrel. Alkonyatkor. Akárhogyan értelmezzük is a képet, Csontváry számára mégis a helyszín és a fényviszonyok jelölik ki az értelmezés kereteit. A különös személyes szimbolikával telített cím, a Magányos cédrus Csontváry első monográfusának, Lehel Ferencnek a kreációja, ami a művész halála után, 1922-ben fogalmazódott csak meg.