A kézdivásárhelyi Oláh Attila már nem számolja a napokat, ugyanis egyre közelebb kerül legmerészebb álmának megvalósulásához, a szeptember 7-én kezdődő riói paralimpiához. A 27 éves kerékpáros ideje nagy részét az edzések, a felkészülés és a pihenés tölti ki: augusztus 3-tól Prágában edzőtáborozik tíz napon át, majd átköltözik Párizsba, ahol újabb hétnapos alapozás következik. Sportolónk mindezt saját költségre és francia edzője, Florent Horeau segítségével teszi, és nagyon bízik a remek brazíliai szereplésben. Attila 1989. május 16-án Kézdivásárhelyen látta meg a napvilágot, s születési rendellenességből adódóan kétéves kora óta a bal lábán protézist hord. A gimnáziumot a céhes városbeli Petőfi Sándor Általános Iskolában végezte, majd az ugyancsak helyi Református Kollégiumban érettségizett. Egyetemre Csíkszeredába járt, ahol a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közgazdaságtan szakán diplomázott. A kerékpározás mellett nincs polgári foglalkozása, hiszen elmondása szerint a sportolás, az edzések elég sok időt kitöltenek az életében, és úgy gondolja, hogyha az embert támogatják abban, amit csinál és szeret, akkor mindent elérhet.
Bő másfél hete Kézdivásárhelyen találkoztunk megyénk egyetlen olimpikonjával, aki nem hazudtolta meg magát, és bringán érkezett az interjú helyszínére. Bár kevés időt töltöttünk együtt, Oláh Attila magatartásából és beszédéből sugárzott az elszántság, a küzdeni akarás, készségesen válaszolt kérdéseinkre, és határozottan vázolta fel nekünk a paralimpiával kapcsolatos terveit, vágyait. A C2-es kategóriában versenyző parakerékpárosunk hatéves pályafutása alatt két tucatnál is több versenyen állt rajthoz, s nemegyszer kellett az egészséges bringásokkal versenyeznie, mivel itthon nem szerveznek mozgássérülteknek viadalt. Ilyen körülmények között jószerével külföldön méretteti meg magát a kézdivásárhelyi bringás, akiben a riói paralimpia előtt nagyon bízunk, és reméljük, kiváló eredménnyel a háta mögött érkezik haza Brazíliából.
– Már csak egy hónap választ el a riói paralimpia rajtjától, és te egyedüli háromszékiként ott leszel a világméretű sporteseményen. Izgatottan várod a kezdést?
– Van bennem egy kis félsz, izgulás, de nem nagy. Azt kell mondanom, ez csak az egészséges alapizgulás: mindig ott motoszkál a kérdés a fejemben, hogy sikerül-e jól felkészülnöm a versenyre, milyen lesz majd az utazás és a verseny, meg ehhez hasonlók...
– Mit vársz a paralimpiai szerepléstől?
– Elsősorban tisztességes helytállást. A célkitűzésem az, hogy az első tíz között végezzek, viszont az aranyérem a legfőbb célom. Hogy mi lesz az elképzelésemből, még nem tudom, ám nagyon bízom magamban, és mindent megteszek a jó szereplésért.
– Felkészültél az előtted álló nagy feladatra?
– Igazság szerint az idei felkészülésemet elég sok probléma hátráltatta... Egy betegség miatt legyengültem, ezért sokat kellett dolgoznom, hogy újra formába lendüljek. Most azt érzem, hogy visszanyertem eredeti formámat, és úgy gondolom, ezután már csak jobb lesz.
– Kérlek, avasd be a Háromszék olvasóit, miként is sikerült kvalifikálnod magad az idei paralimpiára?
– Az olimpiát, paralimpiát megelőző négy évben különböző versenyeken kell indulni és pontozni. Itt gondolok Európa-bajnokságra, világkupára vagy éppen világbajnokságra. Az Eb-n az első tizenöt sportoló kap pontot, a vb-n csak a legjobb tíz. Én mintegy 230 pontot gyűjtöttem össze, ehhez pedig hozzáadónak a Románia által szerzett pontok, és így alakult ki az olimpiai részvételhez szükséges eredmény. Az elmúlt időszakban az országból öten mérettettük meg magunkat a nemzetközi porondon, s közülünk kerültek ki az indulók is. Rióban a kerékpáros próbákon rajtam kívül Novák Károly Eduárd képviseli Székelyföldet, Erdélyt és az országot. Két székely legény a paralimpián.
– Már tudod, hogy kik ellen fogsz versenyezni a paralimpián?
– Nagyjából már sejtem, hogy kik fogják alkotni a kerékpáros mezőnyt, hiszen akár egy vb-n, úgy a riói viadalon is a sportág elitje vesz részt. A mezőny legjobbjai a kínaiak, akik nagyon jól mennek, így tőlük kell a legjobban tartani. A kiváló versenyzők közé kell sorolnom a franciákat és a németeket is, így lesz, akivel versenyezni, aki ellen menni.
– Te milyen próbákon indulsz?
– Én négy versenyszámban indulok. A pályakerékpáros viadalok közül a 3 km-es üldözőversenyen, illetve az 1 km-es időfutamon állok rajthoz, majd az országúti számok között a 15 km-es időfutamon és a 65 km-es mezőnyversenyen teszem próbára magam. Az első erőpróbám a szeptember 9-ei üldözőverseny lesz, majd másnap következik az időfutam. Bő három nap pihenő után, szeptember 14-én jön az országúti időfutam és 16-án a mezőnyversennyel zárul a riói szereplésem.
– Sűrű a program! Mit gondolsz, bírni fogod a folyamatos terhelést?
– Szerintem igen. Fizikailag nagyon megerőltető lesz a verseny, ám a futamok között megpróbálok a legtöbbet pihenni.
– Mikor indultok Brazíliába? Mikor kezdődik az akklimatizáció?
– Az előzetes tervek szerint szeptember 3-án indulunk, a megnyitóünnepség 7-én lesz, majd két nap múlva kezdődik a nagyüzem. Sajnos, nem tudom, milyen körülmények várnak ránk, hiszen rengeteg problémával küzdenek a helyi szervezők, így minden nagy talány számomra.
– Idén milyen versenyeken vettél részt?
– Sajnos, ebben az évben csak egy viadalon indultam... Ennek egyszerű a magyarázata: 2016 olimpiai év, és csak erre a megmérettetésre fókuszáltam. Ott voltam az olaszországi Montichiariban megtartott 2016-os pályakerékpáros világbajnokságon: az eredménnyel nem büszkélkedem, hiszen elég gyengére sikerült a verseny. Egy dologra azonban mégis jó volt az olasz viadal, mivel fel tudtam mérni a saját erőmet a nemzetközi mezőnyhöz képest. Azt muszáj elmondanom, hogy a vb-n nagyon magas volt a színvonal, s sokat kellett, és még sokat kell dolgoznom annak érdekében, hogy fel tudjak zárkózni.
– Miként kerültél kapcsolatba a sporttal és ezen belül a kerékpározással?
– Kisgyerekkoromban hobbi szinten sokat fociztam, majd hatévesen ismerkedtem meg a kerékpározással. Egyedül tanultam meg bringázni, s igazság szerint én mindig is szerettem a kerékpározást. Télen, nyáron mindig biciklivel mentem suliba, s 2010-ban adódott a lehetőség, hogy csatlakozzak egy kerékpáros csapathoz, és kipróbáltam magam ebben a sportágban.
– Hatéves pályafutásod alatt melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
– Az elmúlt évek alatt rengeteg versenyen indultam, s eredményeim között van jó is meg kevésbé jó is. Tavaly Hollandiában rendezték meg a parakerékpáros pálya-világbajnokságot, ahol elég jó időt futottam, a helyezéssel viszont nem voltam teljesen megelégedve.
– Hogy néz ki egy edzésnapod?
– Hetente hét-kilenc edzésem van, ebbe még az is belefér, hogy naponta kétszer is eddzek. A délelőttöket a konditeremben töltöm, és másfél órát tréningezek, majd délután következik a kerékpározás, aminek az intervalluma másfél, illetve két és fél óra között van. Én pályán és országúton egyaránt versenyzek, s a két felkészülés nagyon különbözik. Az országúti kerékpárral is el lehet végezni azokat az edzéseket, amelyeket a pályakerékpárral szoktam, vagy éppen el kell elvégezni, ám az intenzitása más. A következőket kell tudni a pályakerékpárról, amit köznyelven fixinek hívunk: nincs rajta váltó, fék, és mindössze két fogaskerék van rászerelve, s így több erőt szükséges kifejtenie az embernek, hogy haladjon vele.
– Mindkét kerékpáros szakágban versenyzel, de melyik áll közelebb hozzád?
– Igazság szerint az országúti kerékpározás közelebb áll hozzám, az inkább a szívügyem, de hozzá kell tennem, hogy a pályakerékpározás is nagyon érdekes tud lenni. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy azt is szeretem.
– Van-e példaképed?
– Van, hiszen a példaképekre mindig szükség van. Az egyik Novák Károly lenne, akire felnézek, mivel ő adta az ihletet, hogy belevágjak a komolyabb kerékpározásba. Továbbá ott van Peter Sagan, a szlovák profi bringás vagy a venezuelai parakerékpáros, Victor Hugo Garrido Marquez.
– Az edzések, a versenyek, a bringázás miként egyeztethető össze a mindennapi élettel?
– Ha az embert támogatják abban, amit csinál és szeret, akkor könnyen. Szüleim százszázalékosan támogatnak, elfogadják azt, amit csinálok, és mindenben próbálnak segíteni nekem.
– Itthon milyen szinten van a parakerékpározás?
– Azt kell mondanom, hogy gyenge színvonalon van a romániai parakerékpározás, hiszen itthon számunkra nincs is kimondottan mozgássérülteknek szervezett verseny. Több alkalommal is az egészségesekkel versenyeztem, de ez nem az igazi. Parakerékpározó is kevés van az országban. Rajtam és Novák Károlyon kívül még egy Olaszországban élő fiú szokott Romániának versenyezni, ám a hazai parakerékpáros-mezőnyt egy csíkszeredai és egy jászvásári fiú egészíti ki. Ezt akárhogyan is számolom, mindössze öt bringást jelent.
– Hát ez nagyon kevés... Mivel biztatnád azokat a mozgássérülteket, akik még keresik önmagukat, keresnek egy sportot?
– Elsősorban sportolni jó! A sportolás csak jót tesz, ha nem visszük túlzásba. Jómagam kiskorom óta szeretek sportolni, így csak azt tudom tanácsolni, hogy ki kell próbálni valamilyen sportot, s ha megtetszik egy, akkor addig kell űzni, ameddig lehet. Nem szabad feladni, hiszen nagyon nagy lehetőségek rejtőznek a sportban és a sportolásban.
