A tárlatot méltató P. Szabó Ernő magyarázatot is talál arra, hogyan gerjeszthetett a kiírás ekkora figyelmet: a négy őselem, a föld, a tűz, a víz és a levegő „egymással való kapcsolata mindig is meghatározta az életet.” A közöttük formálódó kapcsolatrendszerek a mostanihoz hasonló válságidőszakokban pedig „természetes módon kerülnek a figyelem középpontjába, keltik fel a művészek érdeklődését.”
Ha a művészeti ágakban szimbólumokká szublimálódó őselemekről beszélünk, érdemes e jelképek értelmezési terét röviden összefoglalni. A tűz a szenvedély, az életerő, a megtisztulás, ugyanakkor a bűnhődés jelképe, teremtő és démoni egyszerre. A víz hasonlóképpen kettős polaritású: megsemmisítő és alkotó erő, elválasztó és egyesítő princípium. A levegő a tűzzel együtt az aktív, szellemi, maszkulin pólusként a földi és égi kapcsolat megteremtője, kozmikus kapcsolatok hordozója. A föld a levegő ellentétpárjaként pedig a női princípium, az egyetemes anya, a termékenység archetípusa, a levegő mint szellemi léthordozóval szemben az anyagi lét megtestesítője.
A 24. Incitato tábor résztvevői egy „ötödik elemmel”, a ló alakjával gazdagították, értelmezték újra a témát. A lóéval, amely ősidők óta megjelenik a képzőművészetben, és amelyet gyakran pontosan a fénnyel, a tűzzel, a vízzel, az anyaistenség, a föld gondolatával, illetve szárnyasan, a levegővel hoztak összefüggésbe. Alakjában tehát egyszerre koncentrálódik a négy ősmatéria, belőle magából épül föl a mindenség, jön lendületbe a körforgás, ahogyan Orth István Földtűzvízlég, illetve Légvíztűzföld című olajfestményein vagy Vincze László tusrajzain látjuk. A ló az empedoklészi szeretet és gyűlölet megtestesülése, amely összehoz és szétválaszt. Ezt az elemi összefonódást, amelynek mozgó komponense a lófigura, érzékeljük T. Ábrahám Imola A négy elem című pasztelljén vagy Tomos Tünde Quartett című akvarelljén, de Miholcsa József Elemek és Áldozat című plasztikáin is.
Vetró András munkáin a lovak az elemek szimbólumaként keresik a fókuszpontot, és meg is találják, mintegy összegződnek a vitruviusi emberalakon. De akár, mintegy az elemi piramis csúcsán, fölérendelt szerepet is kaphat a ló és ember falakat rengető kettőse, mint például Sárosi Csaba monotípiáján. Dimény András Elementáris című, vegyes technikájú alkotásán alapvetésként feltételezi az elemek hálózatában a lovat, mely gondolatot a Genezis című munkájában meg is erősíti.
De mi van akkor, ha sem alapvető feltétel, se nem az elemek mozgatója a ló, hanem ő maga a négy elem? Gábor Balázs ceruzarajzai éppen ezt a felcserélhetőséget, a részletben benne rejlő egész már-már fogalmi megjelenítődését aknázzák ki, ahol a címek is szójátékok: A ló négy eleme, Az elem négy lova. Né­meth Orsolya is „fogalomátvitellel” játszik. A ló mint toldalék, univerzális magasságokba lendíti a témát: a pasztellmunkákon Loholót és A két búsulót látjuk. Hasonló szójátékból indul ki Bimbó Botond is: a Vízálló és Fújdogáló. Vetró B. Zsuzsa pasztell- és Ábrahám Jakab hidegtű munkáin az elemek összefeszülnek, Ég és föld, Tűz és víz lovakká letisztuló kontrasztpárjai jelennek meg, míg Xantus Géza Föld, tűz és Víz, levegő kettősébe vetíti a lovakat. Palásti Erzsébet Égi és földi szerelem című akrilfestményén a szerelem feszítő és feloldó kontraszttáncában lüktet az elemi energia. Simó Enikő vegyes technikájú alkotásain az Egész bomlik meg, amint a földi az égihez viszonyul: a homogén ménes egyensúlya kibillen, amint vágyakozásával az elérhetetlen égi ménessel kerül ellentétpárba. Van, hogy a ló kizárólag egy-egy princípiumhoz kapcsolódik, hasonul vele vagy felerősíti azt. Bajkó Attila Pegazusának antropomorf figurája, a tusrajz finom vonalai, Deák M. Ria Röptetők és Szelek szárnyán című pasztell-, vegyes technikájú munkái és Palásti Erzsébet Szélvész című akrilja a levegőhöz, Deák Barna Lángoló párosa, a Vulkánosz lovai a tűzhöz, Csutak Levente Versenyben című akvarellje a vízhez kapcsolja a ló figuráját.
Forró Ágnes meseszerű színvilágban szintetizálja az elemeket pasztelljein, kiemelve a ló mindenütt jelenvalóságát, mintegy panteisztikus voltát. A ló végül napkoronát viselve lesz úrrá az elemek világán, felelevenítve mindent, amit a magyar kultúrából és mondavilágból a fehér lóról tudunk. Kristó Róbert is mitikus világba lendít szénrajzain, a fent és a lent pólusában Táplálékát kereső ló elemi világába kerülünk az alma és a vízben tükröződő égitest jelképein keresztül. Koszta Ervin Tüneménye is a szellemi, légi világba küld, Zavaczki Walter Levente Avatar című szobrán nemcsak felsejlik a ló, hanem az isteni testesül meg alakjában, a szellemi kap anyagi, fából vésett keretet. Vetró B. S. András Falabellák című digitális printje megmutatja a keretet, a paradigmát, majd kisméretű sorozatában a címszereplő apró termetű lovakról kapunk Hangulatjelentéseket. Erőss Sándor Éltető elemek című, vegyes technikájú munkájában a ló maga a rendszeralkotó, az elemi csatornákon közvetítődik a létfontosságú anyag, Máthé Balázs munkáin a lóban testesül meg és válik láthatóvá az elemek esszenciája.
Végezetül visszatérünk a kiindulóponthoz, a Varázsfuvolában elhangzotthoz: a lovak és elemek összjátékában az örök emberi vágy, a teljesség, a végtelen felé sóvárgás is képpé lesz. Gonda Zoltán Útban a földre című olajfestménye, Nagy Lajos fotója és Csutak Levente tusrajza is az égi és földi közötti mozgást idézi, láttatja, eleveníti fel. Mert mi volna katartikusabb, mint fellebbenteni a fátylat az elgondolhatatlan végtelen felé?
Banner Zoltán 1998-ban így méltatta e rendkívüli képzőművészeti eseményt, amelynek ma az eredményét látjuk: „...a tábor két nagyon fontos dologról szól, s mindkettő a művészet alapfeladataihoz tartozik. Az egyik a művészi forma, mely örökké változik, a másik pedig szól a lélek és képzelet üzenetváltásairól a végtelen felé, ami viszont örök.” A klasszikus formák mellett vannak itt megjelenítésmódjai a digitális korszaknak is, ám legyünk nyitottak, fejtsük meg, lássuk be, mind az örök végtelen felé mutatnak: tűzön, vízen, levegőn, földön át. Lóval, lovon, lóban...

BARTHA ZONGA