Amióta olvastam a könyvét, az Édes anyaföldemet, nagyapóka lelkem, amely tele van gyermekkori emlékeivel, nekem is nagy kedvem kerekedett arra, hogy megírjam az emlékeit oly hirtelen elröpült szép gyermekkoromnak, mert mi tagadás, maholnap második gimnazista leszek, szóval: vénülünk, nagyapókám, vénülünk.
Nagyapóka emlékszik bizonyosan, hogy többször kényszerültünk a Balaton vidékén nyaralni, merthogy nem jöhettünk haza, Kisbaconba, s egyik nyáron, halljon csudát, nagyapóka lelkem! – mi is vendégek voltunk. Ugyanis kedves szüleimet meghívta nyaralásra Jani bácsi, akinek borzasztó nagy birtoka van, olyan nagy, hogy még ispánt is tartott, akinek ritka szép magyar neve volt, nevezetesen: Nagy- és kisgalambosi Nagyfejeő Péter, s aki joggal toldhatná meg a nevét a hasával, mert nemcsak a feje, de a hasa is nagy, vagyis így nyomtattathatná a névjegyét: Kis- és nagygalambosi Nagyfejeő és Nagyhasaó Péter. De hiszen ez nem fontos. A fontos az, hogy Péter bácsi igen kedves ember volt, nemcsak akkor, amikor szundikált, mert köztünk legyen mondva, amíg a cselédek és napszámosok izzadtak a disznó melegben, ő behúzódott a fa árnyékába, ott pipálgatott, s szép csendesen elszenderült.
És itt kezdődik voltaképpen ez a történet. Egyszer, amikor javában hortyogott Péter bácsi, nadselű gondolatom támadt: megpróbálom, mi élvezet lehet a pipázásban. Nosza, elkaparintottam Péter bácsi hosszú szárú, öblös tajtékpipáját, hirtelen felmásztam egy szénaboglya tetejére, s ott elkezdtem pöfékelni.
Hiszen nekem bőven elég volt egy szippantás, ám a füst szipogtatás nélkül is oly kedvesen gomolygott fölfelé, hogy csupa gyönyör volt látni. Valósággal kéjelegtem a gomolygó füstben, ám egyszer csak hallom, hogy odalent valaki rémülten kiáltja:
– Ébredjen, tekintetes úr! Füstöl a boglya!
– Mi-mi-mi? – riadt fel Nagyfejeő és Nagyhasaó Péter bácsi.
– Nem teccik látni? Tessen odanézni: füstöl a boglya!
– Tyhű, a füstölőjét! – ordított Péter bácsi. – Hamar a pipámat! Hol a pipám?!
Megjegyzendő, hogy Péter bácsi még ekkor nem volt egészen felébredve, azért érdeklődött a pipája iránt.
– A pipa? Ahol, ni! Ott szalad vele az Öcsike fiatalúr! – kiabált Miska.
Az ám, én már akkor valóban szaladtam, mintha szememet vették volna, s biztos fedezékből kacagtam a nagy riadalmat.
Hiszen nagyapóka sem állotta volna meg kacagás nélkül, ha látja Péter bácsit: úgy szaladt, mintha elvesztette volna a – hasát.
A boglya, hála legyen az úristennek, nem gyulladt meg, s mire a tanya népe odaért a vízzel: volt füst, nincs füst. A történet befejező részét nem írom le, mert nagyapóka úgyis gondolja, hogy az apus miként fejezte be…
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
