Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre.
És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között. Jövevény, kívülálló, és ezen még a vele született, „a költő természetéhez tartozó nyelvi és technikai fogékonysága” (uő), de az állandó tudásszomja, az állandó tanulni akarása (hiányai bepótlására), s ennek folyományaként műveltsége kipallérozása sem enyhíthet.
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió-levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát. (Gyermekkorom mindenféle iskolai ünnepélyeinek kedvelt darabja volt a költemény, az akkori diák-előadók patetikája, erőteljes, fokozódó ritmusú intonációja, emelkedő hangfekvése ma is itt rezeg a fülemben.)
De a Tornyot raktam mellett ott van – kicsit rá is kap e vers nyomán a széles hömpölygésű, az elbeszélő rész után, a befejezésben gondolati-lírai reflexiót beiktató darabok ízére – a Disznóölésre (a Családi kör nagyszerű rokonverse), a monumentális Paraszt-oltás, középiskolás éveim kötelező olvasmánya, a Mert kifelé nem volt útja titkokat sejtető darabja, ugyancsak erős didaktikus zárlattal, vagy a Nyugtod ne legyen remeklése, no meg a Szolgálatváltozás sajátos, Horváth István-os, igen remek balladája. De líraibb költeményei között is találunk igazi gyöngyszemeket már a kezdeti (meg a későbbi) időszakból is, ilyen Az én vándorlásom (talán erre figyelhetett fel Jékely), Ül felettem a búbánat, 1943, vagy a Halál marka lendül – csak így, kapásból. Nem túl sok van belőlük, igaz, de sok-sok részletszépség kárpótolhat megannyi versében, vagy bosszanthat, hogy hogyan is nem sikerült végigvinnie az egész költeményen azt a szépséget, amikor Kosztolányi-, Arany-, Petőfi-hatások csillognak-villognak itt is, ott is, sőt, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versére is találunk „ráírást” Ha létünk léte eltűnik címmel. Igaz, a nagy kortárséhoz képest sokkal szerényebb kivitelezésben.
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon, mert nagyon-nagyon vékony szál választja el a népi darabokat, a népies verseket az álnépiesektől, amelyek leginkább a giccshatár közelében járnak, vagy még ott sem. Kívülállóból belül álló lesz (ha van ilyen egyáltalán), de a ruha rajta továbbra is a kívülállóé marad. A szerep is, amit játszania kell, amit a kezdet kezdetén felvett, s no meg amit aztán ügyesen rá is kényszerítettek. A merőben új költői feladatra azonban csak gyatra megoldások születnek. Majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját. És az újra felfedezett gyerekkor, falusi világ, egy idősödő ember szembenézése egykori önmagával újra megtermékenyíti benne a költőt. Az elégikus szomorúság hangjával, a búcsúzáséval azonban – kifelé tartva az életből – mintha nemcsak saját magát búcsúztatná, hanem azt a falusi, paraszti világot is, aminek akkor már jószerével (vagy lassacskán?) befellegezni látszott.
Horváth István-emlékünnepély Magyarózdon
Magyarózdon augusztus 6-án Horváth István-emlékünnepségre kerül sor. A református templomban 10 órától Ötvös József vártemplomi lelkész hirdet igét. Márkus Béla irodalomtörténész a Magyarózdi torony alatt, Fekete Vince költő Kortársunk, Horváth István címmel tart előadást. Csomós Attila, az RMGE Maros megyei szervezetének elnöke változó világunkról, Dávid Gyula irodalomtörténész Horváth Istvánról őrzött emlékeiről beszél. 12 órakor a megújult emlékházban Szémán Péter EMKE-elnök beszél a költő hagyatékáról. Ezt követően a résztvevők a temetőbe látogatnak. Az ünnepség a művelődési házban folytatódik.
