Rázott a szekér. Zakotája
rikácsolt szét az esti tájra.
S mely a lármáját kiváltotta,
villant a néma út alatta.
Földszag, izzadság kesernyéje
lengett rólunk. Mint kacor éle,
fénylett az újhold égre vetve,
s beült az éj a hegykeretbe.
Városon rámforrt bilincseim
pityókás zsákok döröncsein
szakadva törtek, hulltak rólam.
Enyéim között: otthon voltam.
Ültünk egymásba kapaszkodva.
Fogództunk lőcsbe, csatlásokba.
Egymást kereste markunk, markom,
hogy fenntartson és összetartson.
Futott a szekér. Lovak farán
lengett, ütemet vert a farhám.
Fogunk koccant, s az elharapott
szó az ajkunkon szétszakadott.
De az ujjaink, vállunk, karunk
továbbadták, hogy mit akarunk.
Beszéltünk néma ős-jelekben.
Megértettek és megértettem.
Patacsattogás, szekérlárma.
Körüllengett az ősök árnya.
S szívemig ért a messzi távol
ezerév-mélynyi éjszakából.
(1973)
Középkori ének
Parázsló vaspadlón
bilincsbe vert lábam,
hajam lángot lobog
a boszorkányságban.
Örökös a próba,
s taláros bíráim,
titeket hamvasztnak
bűvölő imáim.
Dubog a vaspadló,
fény zeng a bilincsen.
Amerre én nézek,
arra halál nincsen.
Élet vize itat,
varázskútba látok.
Érintem az eget,
s leszakad reátok.
Taláros bíráim,
fagyosszentek népe,
belésorvasztlak a
pokol közepébe.
S a boszorkány-próbán,
lángos koponyámon,
jövendőt virágzik
ragyogva az álom.
(Hátrahagyott versek)
Tornyot raktam
Künn a jégfogú télsárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt: babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
És ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
— Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
Majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
,,Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
De hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
— A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.
