– Miért éppen a vívást választotta annak idején? Se labda, se finom, nőies mozgások...
– Bizonyos mértékig sorsszerű volt, hogy annak idején vívni kezdtem a Budapesti Petőfinél. Tizennégy éves koromban, 1951-ben gerincferdülést állapítottak meg nálam, édesanyám pedig megtanácskozta a dolgot a testnevelő tanárommal, megkérdezte a válogatott vívó Kovácsné Nyáry Magdát, mit kellene tenni, hogy a lánya ne legyen púpos. Kezdetben gyógytornára járattak, míg Nyáry Magda alaposan meg nem vizsgált, s megállapította, hogy jobb oldalról ferdülök. Éppen vívótanfolyamot tartott, azt mondta, jót tenne a tartásomnak, ha bal kézzel vívnék, jöjjek le, próbáljuk meg.
– Mit tudott addig a vívásról?
– Korábban nem is hallottam róla, de arra gondoltam, a balkezességemmel végre én is szerencsés lehetek valamiben. Írni jobb kézzel szoktam, mert annak idején szegény apám nagy fejfájások közepette valahogy rászoktatott. A tanfolyamon még bottal kezdtünk vívni, de aztán tőr is került a kezünkbe, a végén pedig versenyt is rendeztek. Amikor Nyáry Magda megkérdezte, ki akar vívni a továbbiakban is, jelentkeztem, úgy kerültem a Petőfibe, ahol Magda is edzősködött. Az Eötvös utcai vívóterembe jártam 1955-ig, a szakosztály felszámolásáig, előbb Nagy Árpáddal, majd Gellért Alfréddal edzettem, míg aztán találkoztam Szepi bácsival, Hatz Józseffel. Szabó Pál szervezésében közben megalakult az Elektromos vívószakosztálya, áthívták Szepi bácsit is, ő pedig vitt magával. Első munkahelyemhez képest – a Május 1. Ruhagyárban dolgoztam szalagmunkán – az Elektromos Műveknél tisztviselői állást kaptam, a kötbér osztályra kerültem, hosszú időn át napi nyolc órát dolgoztam, délután jártam edzésre.
– Munkatársai tudták, kivel van dolguk?
– Tudták, hogy válogatott vívó vagyok, de igazából csak 1956 tavaszán ismertettem meg magam, amikor Luxemburgból ifjúsági világbajnokként jöttem haza. A vállalatnál egy levéllel köszöntöttek, az állt benne: köszöntjük a mi kis világbajnokunkat! Valamennyi munkatársam aláírta, keltezés 1956. április 10-én. Az egy évvel korábbi budapesti vb-n ötödik voltam, de arra még csak kevesen figyeltek fel.
– A rövidesen kirobbanó forradalmat hogyan élte meg, illetve át?
– Semmiben sem vettem részt, akkoriban a Vajda Péter utcában laktam, az ablakból nézegettük a rohangálókat, illetve egyszer elmentünk a Köztársaság térre megbámulni a felakasztott embereket. Mi tagadás, féltünk. Amikor az események után először lementünk a sporttelepre, az öltözőben a vívószekrényeket teljesen kirámolva találtuk. Néhányan disszidáltak a csapatból, azt hiszem, ez is közrejátszott abban, hogy hamarosan felszámolták az Elektromos vívószakosztályát. Én meg mentem Szepi bácsi után az Újpesti Dózsába, 1960. május elsején kezdtem az új klubban.
– Öt olimpián vett részt, mindegyikről éremmel tért haza. Pályája csúcsa, Tokió sportolói fejlődése csúcsát is jelentette?
– Azt hiszem, igen, bár ma is lidércnyomásként tér vissza az emlék, hogy az elején mennyire nem ment a vívás. Az olimpiát megelőző évben, 1963-ban Gdanskban világbajnok lettem, így Tokióban is favoritnak számítottam. Ott viszont csak a lelkierőmnek köszönhetően „éltem túl” a csoportkört. Az egyenes kieséses szakaszban aztán szovjet és olasz versenyzőt vertem, így jutottam a négyes döntőig, ahol hármas holtverseny alakult ki. Én legyőztem az olasz Ragnót, de kikaptam a német Meestől. Az olasz azonban megverte az előtte a Dömölky Lídiát búcsúztató németet, így nem tudták eldönteni, ki a legjobb. Egy kegyetlen szabály alkalmazása következett: aki nyer, páston maradhat, a vesztesnek mennie kell. Engem innen senki sem küld el, itt maradok, ha törik, ha szakad, ezzel az elhatározással léptem pástra. Az olasz vezetett, de aztán zsinórban négyszer megszúrtam. Majd jött Helga Mees, akivel szemben egyszer már alulmaradtam, mert talán kicsit alábecsültem. Még egyszer ez nem fordulhat elő velem, lerohanom, lemosom Helgát a pástról, ilyenek jártak a fejemben. Hirtelen úgy feltöltődtem, annyi energia gyűlt fel bennem, aminek ő nem tudott ellenállni. Pezsgett mindenem, éreztem, szétvet az erő. Másfél perc alatt nyertem 4:0-ra.
– És még igazi ünneplésre sem volt lehetősége, hiszen következett a csapatverseny.
– És egy nap múlva újra a dobogó tetején állhattam. Leírhatatlan az az öröm, eufória, amely ilyen rövid időn belül másodszor is megadatott nekem. Újra leforgott előttem életem filmje, amint Nyáry Magda mutatja, hogyan kell megfogni a tőrt. Én kétszer győztem, de a 9:7-es sikerre Dömölky Lidi tette fel a koronát. Amikor a mindent eldöntő utolsó asszóra készült, nem győzött nyugtatgatni bennünket, társait, hogy nyerni fog. Amúgy jól viseltem a feszültséget, általában kötöttem vagy horgoltam, közben meg összeszedtem a gondolataimat. Ma is megvannak még azok a pulóverek, stólák, szalagok, amelyeket egy-egy verseny alatt alkottam. De ennél az utolsó asszónál én sem kötögettem, feszülten figyeltem, hogyan viszi be Lidi a döntő tust, aztán jöhetett a nagy ünneplés.
– Az otthoni fogadtatás minden pillanatára is ennyire emlékszik?
– Lehet azt elfelejteni? A leg­emlékezetesebb, talán mert egészen spontán módon alakult ki, az Oktogonon zajlott. Édesanyámmal egy fotós szaküzletbe mentünk be, épp kérni akartunk valamit, amikor hirtelen nagy csend támadt, majd hatalmas tapsvihar tört ki, még az utcáról is bejöttek az emberek, egy virágcsokor is előkerült. Nagyon jó volt átélni azt a szeretetet, hiszen Tokióban csak a csapattársaim lehettek jelen a csarnokban, magyar nézőről nem tudok.
– Gondolta volna, amikor alig tizenhárom évvel korábban igazából gyógyászati célból kezdett el mozogni?
– Tudja mit, nekem ezt kétszer is megjósolták. Először a háború után, amikor édesanyám egy tenyérjóst kért fel, mondja el, milyen sors vár a lányaira. Nekem azt jósolták, hogy híres leszek, az egész világot bejárom. A második egy grafológus volt, akinek odaadták a füzetemet. Már ifjúsági világbajnok voltam, de ő ezt nem tudta. És azt sem, hogy balkezes vagyok, viszont jobbal írok. Az írásom alapján viszont azt mondta, az illető egy pálcát vagy botot forgat nagy sikerrel. Ez a pálca vagy bot egy tőr volt, így volt megírva a sorsomban.
– Az ön technikáját világszerte oktatták. Ezzel a kifinomultsággal igyekezett ellensúlyozni a gerincferdülését?
– Valamit csak meg kellett tanulnom. A balkezességem mellett az is előnyömre szolgált, hogy nagyon gyors volt a kezem. Összességében azonban jelentős fizikai gyengeséggel indultam, amit még gyerekkoromból örököltem. Annyira vékony voltam, hogy a háború után a Vöröskereszt révén három hónapra kivittek  Svájcba, hogy felhizlaljanak. Utána is rengeteget dolgoztam, míg például a lábkitörésem elfogadhatóvá vált. Mivel Szepi bácsi bal kézzel is iskolázott, a balkezes ellenfelekből is fel tudtam készülni. De a hallásom miatt is hátrányból indultam. Az egyik fülemre ugyanis süketen születtem, a másik halláskárosodása pedig 60 százalékos volt. Meg kellett például tanulnom szájról olvasni, hogy nagyjából megértsem, mi történik körülöttem. Édesapám például sokáig elkísért, hogy figyelmeztethessen, mivel nem hallottam, amikor pástra szólítanak. Ő jelezte, mennyi időm van két asszó között, mikor kezdjek el melegíteni.
– Nehéz volt abbahagyni az aktív sportolást?
– Nem volt könnyű, de sokat segített, hogy nem volt hiányérzetem, megvoltak már az eredményeim. Negyvenegy évesen, 1978-ban voltam utoljára válogatott a hamburgi világbajnokságon. Montrealban még tagja voltam a bronzérmes csapatnak. Közben kicserélődött körülöttem néhány generáció. Nyári Magda tizenhat évvel volt idősebb nálam, s bizony eszembe jutott 1978-ban, mennyire csalódott volt, amikor a ’64-es olimpiára már nem válogatták be. De hát egyszer mindenki számára eljön a búcsú pillanata, vigasztalgattam magam, s aránylag könnyen túl is tettem magam rajta. Az Újpesti Dózsában dolgoztam szakosztályvezetőként, 1983-tól lett egy lányunk is, örökbe fogadtuk a férjem unokahúgát, Ildikót. Hatvanévesen meg elmentem nyugdíjba.
– Melyik volt a kedvenc versenye, versenyszínhelye?
– Természetesen Tokió, a kedvenc olimpia. Amúgy 2014-ben ünnepeltük meg az olimpia ötvenedik évfordulóját, csodálatos volt. Lépten-nyomon meghatódtam Tokióban. Még megvan az egyetemi csarnok, a Waseda, ahol életem legnagyobb sikerét értem el, láthattam újra a lelátóját. Az egyetem kabalafiguráját is megkaptam ajándékba, egy hatalmas plüssállatot, egy márványtáblára pedig felvésték az akkori győztesek nevét. A comói versenyre mindig imádtam járni. Májusban, melegben rendezték, a tó partján lévő Villa Olmo kastély szinte történelminek számító díszletet biztosított egy vívóversenyhez. Göppingent is szerettem, rengeteg magyar élt ott, sokszor meghívtak bennünket vacsorára családi körben. Ott négy alkalommal is győztem, mindig hatalmas vázát kaptam, majd beleszakadtam, míg hazahoztam. A vívókkal pedig szinte kivétel nélkül jól voltunk, az olaszokkal, a franciákkal, és természetesen a romániaiakkal, akik közül legtöbben magyarok voltak.
– Hogyan kezeli a Nemzet Sportolója cím biztosította exkluzív státust?
– Ne tartson szerénytelennek, de indokoltnak tartom és megérdemeltnek, főleg hogy igazából én fogyatékos sportolóként értem el az eredményeimet az egészségesek között. Mi annak idején Kárpáti Gyurival meccseltünk, s ha ő azóta be is került a klubba, azért vannak hiányérzeteim, Varga János birkózónak, Portisch Lajos sakkozónak, a súlyemelő Földi Imrének, de másoknak is közöttünk lenne a helye.

REJTŐ ILDIKÓ
A Nemzet Sportolója címmel kitüntetett kétszeres olimpiai bajnok magyar tőrvívó, edző. Öt olimpián vett részt, és valamennyin érmes helyezést ért el. 1937. május 11-én született Budapesten. Az 1955. évi budapesti ifjúsági világbajnokságon hatodik lett, a következő évben Luxemburgban, majd 1957-ben Varsóban már ifjúsági világbajnokságot nyert. Ugyanebben az évben bekerült a felnőtt válogatottba és részt vett a felnőtt világbajnokságon. 1958-ban szerezte első világbajnoki érmét. A következő évben világbajnok lett csapatban. 1960-ban, a római olimpián csapatban ezüstérmet szerzett. 1961-ben csapat ezüstéremmel térhetett haza a világbajnokságról. A következő évben csapatban első, egyéniben ötödik lett a vb-n. 1963-ban nyerte egyetlen felnőtt világbajnoki címét. Ugyanitt csapatban második lett. Az 1964-es olimpián a fegyvernem mindkét versenyszámában a dobogó tetejére állhatott. Az aktív sportolást 1980-ban fejezte be, azt követően az Újpesti Dózsa (1981–1987), majd a Budapesti Honvéd (1987–) technikai vezetője lett. További fontosabb eredményei: háromszoros olimpiai 2. helyezett (1960, Róma: csapat, 1968, Mexikóváros: csapat, 1972, München: csapat), kétszeres olimpiai 3. helyezett (1968, Mexikóváros: egyéni, 1976, Montreal: csapat), ötszörös világbajnok, hétszeres világbajnoki 2. helyezett, háromszoros világbajnoki 3. helyezett. Díjak, elismerések: az év magyar sportolója (1963, 1964), az év magyar vívója (1964, 1968, 1969, 1970, 1971), MOB Olimpiai Érdem­érem (2000), a Nemzet Sportolója (2007).