Az önértékelés alapja az önismeret és a reális énkép. Ebben szerepe van a társadalomban elfoglalt tényleges hely felismerésének csakúgy, mint a másokkal való összehasonlításnak. A valós énkép megkönnyíti az egyénnek a társadalomban való beilleszkedését és szerepének betöltését. Aki magát túlértékeli, elbizakodottá válik, lebecsül másokat. Az ilyen ember nehezen tud kapcsolatokat teremteni. E negatívum az egyén magánéletében, intim zónáiban is nyomon követhető.

Az önértékelésben gyakran vannak zavarok. Az egyik, amikor valaki lebecsüli önmagát. A kisebbségi érzésektől gyötört ember a közösségben gyakorta bizonytalankodik, határozatlan. Az is megesik, hogy durvasággal, erőszakossággal igyekszik leplezni a kisebbségi érzéseit. A másik véglet, amikor az ember túlértékeli magát, elbizakodottá válik, az ilyen ember nehezen tud kapcsolatokat teremteni. A hibás önértékelés tévutakra vezet, nemcsak a mindennapi életben, munkában, hanem a szerelmi kapcsolatokban, akár a szexualitásban is. A szexuális élet sikereiben és kudarcaiban ugyanis fontos szerepe van az önértékelésnek. Az önértékelés tévedései gyakran vezetnek az ember intim szférájának, így nemi életének zavaraihoz.

Az intim terület határait koronként, társadalmanként máshol húzzák meg. A Magna Mater, a Nagy Istennő a mitológiában és a természeti vallásokban a mágikus szertartások közepette a nemi szervek megmutatását igényelte. A nyilvános szexpartik új keletűek a polgárság történetében. Napjainkra a társadalmi előítéletek változtak, alakultak és igazodtak az érdeknek és érdeklődésnek megfelelően az intim szférában. Korunkban — egyfelől még hagyományosan — a nyilvánosság messzemenő kizárását igénylik, másfelől, főképp üzleti céloktól vezérelve, sokan a mind szélesebb nyilvánosságot engedik meg maguknak, nemcsak szavakban, hanem szexuális cselekményeikben is.

A szexuálpszichológia e jelenségben az ösztönfejlődés és önértékelés zavarait tárta fel. A funkciózavarok a képességek csökkenésével járnak, vagy perverzióhoz vezetnek. A kutatók kilencféle szexuális elhajlást állapítottak meg, ezek kialakulását már a XIX. század első szexuális kutatói is a gyermekkori traumákra, a megoldatlan érzelmi konfliktusokra s önértékelési hibákra vezetik vissza. Közülük kettőt — az exhibicionizmust és a voyeurizmust — érdemes részletesebben is taglalni.

Az exhibicionista pszichés értelemben kritikátlanul és gátlástalanul kitárulkozik idegenek előtt, saját intimitásáról bárkinek beszámol. Mások számára ez zavaró és kínos. Az ilyen viselkedés voltaképpen a normális szexualitást pótló, helyettesítő abnormális magatartás. Az illető abban leli örömét, ha nemi szervét mutogathatja, ez nyújt neki szexuális kielégülést. Elsősorban férfiaknál fordul elő, de megesik időskorú szenilitásban szenvedőknél is.

A voyeurizmus a francia voyeur (voájőr) szóból ered, ami szó szerint nézőt jelent. Ezt nevezi a köznép kukkolásnak: az illető rendszeresen meglesi mások szerelmi életét, a látvány kelt benne nemi izgalmat, és így jut el a kielégülésig. Az ilyen beállítottságú emberek rendszerint szintén önértékelési zavarokban szenvedő férfiak, valójában félénk, gátlásos egyének, akik képtelenek arra, hogy testileg kiszolgáltassák magukat a partnernek.

A normálistól eltérő szexuális beállítódás kényszeres jellegű és az egészséges szexualitást helyettesítő pótcselekvés. Különösen olyanoknál fordul elő, akikben ellentétes késztetések vannak: a szégyenkezés és a felduzzadt szexuális igény, a félénkség és a fokozott becsvágy. Manapság az erotikus, szexuális tartalmú közbeszéddel, a napisajtóban is fellelhető képekkel, sőt, pornográfiával túltelítettség korában élünk, ami előidézhet pszichoszomatikus — közöttük a példaként felsorolt — szexuális problémákat is.

Dr. Takács Ilona