Volt már szó arról, hogy a követett személyeket (célszemélyeket) is megjelölték a Securitate nyilvántartásában titkosított névvel. A titkosított név ismerete, a D. U. I. (dosar de urmărire informativă – informatív követési dosszié) a nyilvántartóban az adott „gyanús személy” felügyeletét ellátó és a ráállított besúgókat ismerő tiszt kizárólagos hatáskörébe tartozott.
Esetenként a tiszt magasabb rangú főnöke láthatott bele az említett dosszié anyagába, és adhatott beosztottjának további utasításokat. Következetlenség, s erre számos példám van, hogy hol titkosított névvel, hol valódi nevén szerepel a követett személy. Esetleg mindkettőt használják ugyanabban a jelentésben. A titkosítás magyarázata a szekusok bizalmatlansága egymás iránt, amely az egész kommunista rendszerre jellemző volt.
Természetesen tudtam, hogy egy pillanatig sem veszik le rólam a tekintetüket, azt azonban nem, hogy nyilvántartási nevem a „Şahistul” (Sakkozó) (1. fotó). Az „új nevemnek” az a magyarázata, hogy a hetvenes-nyolcvanas években külföldi és belföldi sakkozókkal vettem részt levelezési sakkversenyeken. Ezek nyílt levelezőlapokon közölt lépések voltak. A szekusok minden bizonnyal meggyőződtek arról, hogy nem rejtjelezett, ellenséges üzeneteket küldök.
Az viszont álmomban sem kísértett meg, hogy a román állambiztonság 1978. március 19-én meggyanúsít kábítószertartással és -kereskedelemmel. No persze nem éppen erről volt szó. Ez csak ürügyként szolgált a házkutatáshoz, mivel akkoriban gyakran jött Volvójával Romániába, és természetesen hozzánk is unokaöcsém, Komlóssy József, a neves kisebbségi európai politikus. Nem kábítószert hozott, hanem pénzt a magyar templomok javítására. Persze, ez is bűnnek számított, és titokban kellett eljárni. A házkutatást vezető tiszt Paul őrnagy volt, aki köztudottan az értelmiségiek megfigyelésével volt megbízva. Amúgy, leplezésként, két rendőr altisztet is besoroltak a csapatba, de azok nem vettek részt tevőlegesen a még a WC-tartályt is átkutató, alapos eljárásban. Bár kísérletező biológusként voltak a szekrényemben laboratóriumi edények, azokkal nem foglalkoztak (?), csak az irományaimat nézték át tüzetesen, ami tekintve gazdag könyvtáramat és levelezésemet, tartós kutatást feltételezett. A végén jegyzőkönyvbe vették, hogy nem találtak „kábítószert” (2. fotó). A jegyzőkönyvet a saját írógépemen petyegtették le. Most is őrzöm a másodpéldányt.
És a magyarázat? Azt megelőző este diákok röpcéztek „Ne hagyjátok Erdélyt”-szerű szöveggel. Nálam (is) keresték az értelmi szerzőt... De ahogy mondani szokás: pofára estek.
