Az egészségügyre lehet és kell költeni, szép lassan meg is történik, bízom benne. Ez is szól a jövőnek is, hisz egészségünk megőrzése a legfontosabb cél kell legyen. Fontos a mai betegeken való segítés is, de ha mag akarunk maradni, a meglévő épet, jót kell megőriznünk. A rendszeres testmozgás pedig épp ezt szolgálja. Ám az emberek sorozatnéző karosszékükből való kiemelése csak pozitív példa mutatásával lehetséges.
Gondoljunk csak vissza a foci-Eb-re. A magyar csapat remek teljesítménye varázsütés-szerűen egyesítette a nemzetet politikai hovatartozástól és határoktól függetlenül, magyar példaképeket állított a magyar gyermekeknek és tömegestül terelte őket a foci, értsd a sport, értsd a rendszeres testmozgás felé. A felnőtteknek meg visszaadta azt, amiről először Mikola Istvántól hallottunk anno: a kollektív nemzettudathoz, az egységes magyar nemzeti lélekhez való tartozás csodálatos érzését. Hogy egyek vagyunk, egy vérből valók vagyunk.
Az olimpiát nézve látom például Áder János remek emberi és politikai hozzáállását, amint a hazai rendezésért lobbizva ott van a magyar sportolók mellett is. Ha ez sikerül, óriási perspektívák nyílnak Magyarország előtt. Egy ilyen világverseny haszna nemcsak pénzben mérhető, hanem az említett jövőbeni építkezés egyik kulcsa is. Mindezekhez pedig kell az infrastruktúra. Kellenek az új, modern, több hasznosítású sportlétesítmények. Mint ahogy kellenek azok a nemsokára felállítandó szabadtéri és majd fedett sportolási lehetőségek, ahol bárki, bármikor ingyen végezhet testmozgást. Hollandiában láttam ezt. És nagyon jól működik. Munka után nem a kocsmába tér be az ember három-négy sörre, hanem elmegy egyet gyúrni vagy asztaliteniszezni.
Térjünk vissza az olimpiára. E sorokat a Szabó–Kozák kajakpáros aranya és a vízilabda-válogatott Montenegró elleni vesztes meccse után írom éppen. Nagy és talán túlzott várakozással voltunk az első pár nap kiemelkedő eredményei után. Kommentátoraink bele is estek a „mi vagyunk a legjobb európaiak” csapdába. Nem vagyunk azok. De kiemelkedőek vagyunk a lakosságszámunkhoz, a ráfordítható anyagi lehetőségeinkhez képest. És még megvagyunk, nem tűntünk el a történelem süllyesztőjében, pedig épp elegen szerették volna ezt.
Megkönnyeztem a kajakos lányok kimondhatatlanul emberi nyilatkozatát. Az el sem hihető öröm pillanatában nekik csak az a társ számított, akiben teljesen megbíznak, és a beteljesült álom, az olimpiai aranyérem. Pénzre nem gondoltak, nem ezért csinálták az egészet. Benedek Tibor pár perc alatt éveket öregedett, nem szépített semmit, egyenesen, magyarul beszélt arról, ami történt, majd mosolygott egyet, mély levegőt vett, és bejelölte a következő célt, amiért dolgozni kell tovább.
Szép lett volna itt is a siker, de legalább ennyire fontos az emberi nagyság, amivel találkozhattunk. És ezt is a magyar sport adta nekünk. Szép volt, fiúk-lányok, és szép is lesz. Bízom benne.