Mózes László
Több sebből vérzik a hazai kisebbségpolitika. Egyrészt ismertek az erdélyi, székelyföldi magyarságot hátrányosan érintő intézkedések, másrészt az országhatáron kívül élő románok most azért elégedetlenkednek, mert úgy érzik, Bukarest magukra hagyta őket.
A határon túl élő románok képviselői ezt a marosfői nyári egyetemen hangoztatták, a szerbiai Timok-völgyi képviselőjük pedig kerek perec kimondta, a román diplomaták többet ártanak nekik, mint használnak. Rendhagyó módon a határon túliak panaszáradata most elnyomja a székelyföldi románok megszokott sirámait. Igaz, elég nehéz túlharsogni azt a komor helyzetjelentést, amelyet a Timok völgyében élő, mintegy 350 ezer fősre becsült vlachok képviselője, Predrag Balasevici fogalmazott meg: a szerbek ellenkezése miatt nem érvényesülnek alapvető, nemzeti identitásukhoz köthető jogaik, nem részesülnek román nyelvű oktatásban, s a saját iskolák mellett hiányoznak templomaik is, de anyanyelvű sajtójuk sincs. Mint Balasevici mondta, a román állam képviselői kifejezetten akadályozzák vezetőik identitásmegőrző tevékenységét, „oda jutottunk, hogy a Timok-völgyi románok minden abbéli reményüket elvesztették, hogy sorsuk valaha jobbra fordulhat. Már semmilyen elvárásunk nincs Romániával szemben.”
E tragikus helyzetjelentést követően szólalt fel a fórumon Traian Băsescu. A volt államfő ráérzett e lehangoló helyzetben rejlő politikai potenciálra, és máris megfogalmazta bírálatát, pontosabban javaslatát. Eszerint Románia megvétózhatja Szerbia EU-csatlakozását, ha a balkáni ország továbbra is fütyül arra a kétoldalú kisebbségvédelmi megállapodásra, amely a szerbiai román kisebbség jogait biztosítaná. A 2012 márciusában Brüsszelben aláírt dokumentumban ugyanis Bukarest a román kisebbség jogainak tiszteletben tartásához kötötte Szerbia EU-tagjelölti státusának megadását, mert sérelmezték azt, hogy Szerbia nem ismeri el a Timok-völgyi román kisebbséget.
Nehezen hihető, hogy Băsescu intelmeit megszívlelnék a döntéshozók. A szakértői kormánynak sem ideje, sem ereje nincs e helyzeten változtatni, s a választások után sem ez lesz elsődleges. Ám hogy Bukarest érzéketlen a más országokban élő románok súlyos, nemzeti önazonosságukat érintő problémái iránt, különös, de nem teljességgel meglepő. Hiszen egy többségi nemzet akkor lehet igazán fogékony idegenbe szakadt, illetve szomszédos államokba született nemzettársai sorsa iránt, ha maga is elkötelezett a kisebbségvédelem tekintetében. Ha nem is érzi át teljességgel, de legalább nyitott, és érteni próbálja e sajátos problémakört. De – közel száz évvel a gyulafehérvári ígéretek után – ez nem mondható el, így félő, hogy marad a nemzetállami közöny, melynek egyik következményeként maguk a Timok-völgyi román jogfosztottak is feledésben maradnak.
