Kápolna a hegyen
Jánó Mihály könyvéből kiderül, a szentléleki ősi vár, amelyről írások is szólnak, s legenda kering, sőt, még ábrázolták is, valójában nem létezett. Kemény József hamisított okleveleit vették alapul, de a régészeti ásatások bizonyítják, a Perkőn nem volt vár. Az államalapító királyunk titulusát viselő kápolna mellett még állt egy, a Szent Antal nevét viselő, amely elpusztult.
A kutatás mai állása szerint a legvalószínűbb, hogy a ma ismert kis épületet a Perkő-hegyen Kálnoki Sámuel építtette 1680 körül egy korábbi épület helyén vagy annak alapjain. A korábbi épületet Orbán Balázs szerint kis védőfal övezte, amelynek maradványait az 1974. évi ásatáskor részben megtalálták. Kálnoki Sámuel a kápolnát Szent István király emlékére építtette annak a kornak a szellemében, amikor a katolikus egyház újjászületését több erdélyi főúr segítette. „Vezérük a nagy befolyású és gazdag Apor István volt, segítőtársai Mikes Mihály, Kálnoki Sámuel, Haller István. Az ő érdemük, hogy a katolikus egyház a következő korszakban ismét a régi fényére és hatalmára emelkedett” – írta Jancsó Benedek történetíró. A kápolna védőszentjének kiválasztása, valószínű, annak volt köszönhető, hogy Kálnoki szoros kapcsolatban állt az erdélyi ferences kusztódiával (őrség), amelynek 1640-től VIII. Orbán pápa jóváhagyásával az első magyar szent király volt a védnöke. Történelmi források tanúskodnak arról, hogy Kálnoki Sámuel az 1680-as évektől kezdve nagymértékben támogatta a székelyföldi ferencesek templomainak és kápolnáinak építkezéseit, karbantartását, és jelentős adományokkal járult hozzá azok liturgikus berendezéséhez.
A perkői kápolnával kapcsolatban  Nagy Géza, a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgató-őre által idézett forrás utal arra, hogy 1682-ben Kálnoki Sámuel megalkuszik egy brassói festővel, Képiró Jánossal az épületbelső kifestésére.
Kovács András művészettörténész a kápolna ma ismert falfestményei megrendelőjének – mivel a Petki család címere is helyet kapott a kompozícióban – Mikes Istvánt, Petki Róza férjét tekinti. A falfestmény elpusztult címere ez esetben a Mikes családé kellene hogy legyen. Azonban a restaurálás nyomán láthatóvá vált egy kis részlete a szinte teljesen megsemmisült címernek – amelyet Kovács András még nem ismerhetett. Ez ágaskodó medvét jelenít meg sisakdíszként. Ez a képi elem csakis a Kálnoki család címeréből származhat, ezért a Kálnoki és a Petki családok címerei­nek együttes ábrázolására kell keresnünk magyarázatot. Mivel a két család házassági kapcsolatáról csak jóval a kápolna építését megelőzően, az 1500-as évek második feléből van tudomásunk (Kálnoki Bálint II. és Petki Anna), a perkői Szent István-kápolna címereit nem házassági címerekként kell értelmeznünk. Leginkább arra gondolhatunk, hogy az erdélyi ellenreformáció két harcos családjának, személy szerint Kálnoki Sámuelnek és Petki Istvánnak a címere jelenik meg a Szent Korona-tan képi megfogalmazásában.
A Szent István-kápolna falfestményének feltárását Jánó Mihály kezdte meg 1995-ben, majd szakemberek folytatták, Pál Péter restaurálta. A szerző ikonográfiai magyarázatokkal szolgál a Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imrét, továbbá Adalbert és Gellért püspököt ábrázoló szekkóról. Végül jelzi, hogy a falfestmények vastag vakolat alóli feltárása új színt hozott a Szent István-napi búcsújárás szertartásába. A népi vallásosságra oly jellemző spontaneitás, ráérzés eredményeként ma már a búcsújárás folyamán újra szerepet kapott az oltárkép funkciót betöltő falképkompozíciója. A búcsúra érkező hívek sorba állva vonulnak be a kápolnába, Szent István király alakja előtt letérdelnek, rövid fohászt mondanak, majd imára kulcsolt kézzel távoznak, hogy a szabadban tartott szentmiseáldozat bemutatásában méltósággal részt vegyenek.

Búcsús hagyományok a Perkőn
Nincs írásos dokumentumunk arról, hogy Kálnoki Sámuel búcsújárás céljára építtette volna a Szent István-kápolnát a Perkőn. Azonban van egy pár évtizeddel későbbi adatunk, amely Szent István-napi ünnepre, feltehetően búcsúra vonatkoztatható: Kálnoki Mihálynak egy 1727. augusztus 18-án kelt levelében, amelyet a Szentléleken lakó Apor Péternéhez címzett, s bizonyos egyezség időpontjáról szólva megjegyezte: „Szent István király napján az becsületes paterek Szentlélekre gyülvén”. E megjegyzésből arra gondolhatunk, hogy a Szent István-napi ünnepségre, vagyis búcsúra az 1678-tól Esztelneken működő ferences rendház szerzetesei is összegyűltek Szentléleken. A perkői búcsújárást a felvilágosult abszolutizmus 1770-es években bevezetett intézkedései törték meg. II. József császár a vallásos élet külső megnyilvánulási formáit erősen korlátozta. A szerzetesrendekkel szembeni általános fellépés, a ferences rend megtizedelése is érzékenyen érintette a búcsújárókat. Ennek ellenére a székelyföldi zarándoklatok, búcsújárások tovább éltek, és a XIX. század elején megújultak. A perkői Szent István-napi búcsúról 1836-ban értesülünk újra, abból a levélből, amely Apor Lázár és Szentlélek, valamint Kiskászon faluközösségének egyezségéről szólt a hegyre való feljárást biztosító útról. Ebben írja a báró a kápolnáról szólva, hogy abban „Pünkösd másod napján és Szent István Király napján közönséges Isteni szolgálat szokott tartatni”. Itt olvasni első alkalommal a pünkösd másodnapján tartott miséről, amely a csíksomlyói búcsúról visszatérők utolsó vallásos megnyilvánulása volt, mielőtt végképp hazatértek volna Felső-Háromszék katolikus falvaiba. A „Szent István Király napi közönséges isteni szolgálat” kifejezés valójában már az augusztus 20-i búcsúra utal. A dokumentumokban így fogalmaztak erről az eseményről: „minden Esztendőbe Pünkösd másod, és Szent István király napján az isteni tiszteletre a K. Szentléleki Megye tagjain kivűl a vidékből is nagy sokaság szokott ottan megjelenni”.
A XIX. században erősödött a búcsúk népi jellege, s mivel a papság távol tartotta magát, a háromszékiek pünkösdi búcsújárása sem minden esetben folyt le zavartalanul. 1868-ban Péterfy Lőrinc, kézdiszentléleki kántor-tanító így írt az Egyházi és Iskolai Hetilapban: „Kantában a minoritáknak Szentháromság tiszteletére felszentelt díszes templomában valamint eddig, úgy ez évben is Háromszék összes rom. kath. hivei példás buzgósággal megtarták búcsújokat. Nagyobb falvakból 6–7 száznál többen állottak pap és kántor által vezérelt, Csíksomlyóról megrongyolt ziláltságban vissza hozott keresztjök és zászlójuk alá; mely megviselést nem az út hosszusága és zordonsága, hanem a gyergyói búcsus hivek (már most méltán mondhatni) előre tervezett a salvatorra összegyűjtött kőrakás mögé megbutt férfiai kezéből záporként jövő kőrohama okozá. A szemben jövő kőzápor elől tüskén-bokron futás által menekülő, még életét szerető, 1500-nyi háromszéki búcsus hívek Somlyón kapott bucsúfiával annyira megelégedtek, hogy egynek sincs kivánsága ily búcsut nyerni. Öt napi fáradozás után haza térvén mindnyájan megegyeztek abban, hogy a somlyói búcsu emlékére évenkint pünkösd másod napján a k.-szent-léleki gyönyörű Perkőn tartandják meg. A keresztutja mondásához megkivántató keresztek felállitása már nemcsak tervben, hanem készülőben is van. Szűz Anyánk Máriát ábrázoló szobor és egy csinos kápolna felállításáról is szó volt.” A szobor elkészítése és egy új kápolna felépítése elmaradt, azonban a hegyre vivő stációkat évtizedekkel később elkészítették, erről a kézdiszentléleki egyház leltára 1931. évi átadásakor jegyezték fel a jegyzőkönyvbe: „a hívek staciós kereszteket állítottak fel 14 cserefából és kis korláttal vették körül mindeniket”. Az ekkor készült stációk az idő folyamán elrongálódtak. 2013-ban elkészültek a Perkő nyugati oldalán vezető út mentén a kőkeresztek, a felső-háromszéki katolikus többségű falvak neveivel. A stációs kőkereszteket a következő települések állíttatták: I. Kézdivásárhely Szentháromság egyházközsége, II. Kézdialmás és Lemhény, III. Nyujtód és Kézdisárfalva, IV. Kézdivásárhely Boldog Özséb egyházközsége, V. Ozsdola és Bereck, VI. Szentkatolna, Hatolyka és Imecsfalva, VII. Torja és Futásfalva, VIII. Gelence, Hilib és Haraly, IX. Kézdikővár és Kézdiszárazpatak, X. Kovászna, XI. Bélafalva és Esztelnek, XII. Zabola, XIII. Csernáton és Zágon, XIV. Kiszkászon és Kézdiszentlélek egyházközsége. A kőkeresztek a szentléleki Bartalis család kőfaragó műhelyében készültek.

Emlékház Kiskászonban
A Búcsújárók emlékházát 1996. augusztus 18-án, a honfoglalás millecentenáriumának tiszteletére nyitották meg. Az 1890-ben épült régi iskolaépületben berendezett állandó kiállítás a háromszéki katolikusok csíksomlyói és perkői zarándoklatainak tárgyi emlékeit őrzi és mutatja be. A magyar népi vallásosság egyetlen ilyen közszemlére bocsátott gyűjteményét a háromszéki római katolikus egyház­községektől és magánszemélyektől kölcsönzött emléktárgyak képezik.
A Búcsújárók emlékházát Jánó Mihály kezdeményezte, berendezését Kakas Zoltán néprajzkutatóval és Ütő Gusztáv képzőművésszel közösen tervezték.
Az első teremben tárlókba rendezve általában a búcsújárással kapcsolatos könyveket és más kiadványokat szemlélhet meg a látogató. A következő teremben legelőbb a régi búcsús lobogók vannak elhelyezve, amelyek a következő rendben vannak felfüggesztve: Kézdivásárhely, Csernáton, Petőfalva, Kiskászon, Nyujtód, Gelence, Lemhény, Haraly, Torja. A zászlókat hajdan a helyi körmenetekben is használták. Különösen fontosak a lobogókon látható XIX–XX. századi szentképek, amelyek többnyire színes olajnyomatok. A búcsús zászlók mellett van elhelyezve az a keresztfára festett korpusz, amelyet régen a szárazpataki búcsúmenet élén vittek: látható még néhány bronzból öntött csengő a keresztalja nélkülözhetetlen elemeként. A tárlókban régi imakönyvek és néhány rózsafüzér látható.