Gyermekkorom egyik kedves emlékének tartom azt, amikor a rendszerváltás utáni években édesapám tavasszal magával vitt búzát vetni a visszakapott földünkre. Megállt a földünk elején, tiszta fehér vászonkendőt kötve maga köré, amibe beletölthettem az első veder búzát.
Mielőtt elkezdte volna szétszórni a búzát a vetésre előkészített földre, összekulcsolta kezét, és fejét lehajtva imádkozott. Amikor befejezte a vetést, a föld másik felén ugyanúgy imádkozott. Nyáron, aratáskor pedig fülünket hegyezve követtük a „glória” hangját, várva, hogy közeledjen a mi földünkhöz. Örömmel és szívünkben ünnepelve mentünk, hogy hazahozzuk a kicsépelt búzát, amelyet mi vetettünk el ugyan, de a Fennvaló vigyázott arra, hogy többszörös termést adjon, és végre biztonságos helyre kerüljön. Ez Isten áldása.
Ebből kifolyólag hiszem, hogy az ember bármilyen munkája után lehetnek ugyan sikerek, bámulatos eredmények, de csak önmagukban végső fokon haszontalanok és károsak. Minden emberi tevékenység csak Isten áldásával lehet hasznos és gazdagító napjainkban. Azóta alkalomadtán, ha találkozom a földművelők panaszaival, hogy gyenge volt a vetőmag, kevés, illetve sok volt az eső, hatástalan volt a vegyszer stb., ha tehetem, megkérdem: az imádság milyen volt? Kevés vagy sok? Volt-e egyáltalán imádság? Az idei évben is találunk sok okot a panaszra, de az Istentől jövő áldásokat észrevesszük-e? A búzatermés mennyiségében és főleg minőségében lehet kevesebb vagy gyengébb, mint esetleg tavaly volt, de talán a burgonyatermés lesz jobb, vagy sokkal több szénát tudtak takarni, mert több eső esett. Két egymást követő esztendő soha nem lesz egyforma, de amit évről évre betakaríthatunk a mezőkről, az mind-mind Isten áldása.
Újzsenge ünnepe arra is megtanít bennünket: nem olyan magától értetődő tény az, hogy ismét van kenyér az asztalon. A hívő embernek boldog hittel és imádkozó lelkiséggel kell elmondania Urának, hogy „adsz nekik, és ők takarnak, megnyitod kezedet, és megtelnek a te jó voltoddal” (Zsolt 104,26). Ezért kell tudomásul vennünk, hogy a kenyér, akárcsak a víz: életfeltétel. Ezért fakadt víz a kősziklából, és ezért hullott naponként manna a mennyből az ígéret földje felé vándorló gyülekezet számára. Mindkettő Isten gondoskodó szeretetének a jele.
Krisztus Urunk, aki vállalta az emberi sorsot, nagyon is jól tudta, mennyire fontos a mindennapokban a kenyér. Maga is evett a tanítványaival, és nem átallta, hogy a vámszedők és a gőgös farizeusok asztalához üljön. Jairus főpap kislányának is kenyeret kér, miután feltámasztja őt, a sokaságot pedig, amely egész nap hallgatta őt, nem engedi el éhen a pusztából. Feltámadása után leül a megrémült tanítványok asztalához, és ő az, aki megtöri a kenyeret, akárcsak nagycsütörtök estéjén. Ezért avatta Krisztus a mindennapi kenyeret imádságunk tárgyává az általa megtanított imában: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Ezzel is tudomásunkra adja azt, hogy a kenyérért nem elég dolgozni, hanem imádkozni is kell. És nem a holnapi, tárolt, halmozott, összeharácsolt kenyér kérésére tanít, hanem a „mindennapi” kenyérére, amely a „ma” kenyere.
Nekünk mindennap szükségünk van kenyérre, a ma kenyerére, mert nem biztos, hogy holnap a testi létünk állapota és állaga szerint fogyaszthatunk még kenyeret. Ezért, amikor Jézus önmagára mutat, és azt mondja, hogy „én vagyok az élet kenyere”, arra az ajándékra akarja irányítani figyelmünket, amit ő hozott a mennyből. Nem valamiféle titokzatos és misztikus szavak ezek, hanem egyszerűen azt jelentik, hogy ő a mennyek országából életet hozott, örök életet azoknak, akik hisznek őbenne, akik tudnak imádkozni őhozzá és neki mindenért hálát adni. Isten segítsen minket abban, hogy ilyen hálaadó gyermekei lehessünk.
Bucsi Zsolt Tamás
