Nem csendes az Úz völgye hétköznapokon sem. Nagyüzemben folyik a még állami tulajdonban levő erdőkben a favágás, láncfűrész sikolt bele a favontató traktorok, rönkszállító tehergépkocsik mélyebb hangjába. A csíkszentmártoni szoros felől a patakmedret dúlják a törpeerőmű csöveit lefektető munkagépek, a kiszélesedő völgyben legelő juhok bégetése szinte nem is hallik. Látszólag békés a táj. Látszólag. Mert, mint mindenhol Erdély-szerte, itt is zajlik a múlt átírásának fizikai folyamata. És az Úz völgyének birtoklásáért a háború ma is tart – bár most nem fegyverekkel kell küzdeni a kétszer is véráztatta földért.
„Odaesett” erdők
1944. augusztus 26-án a szovjet hadsereg ezen a völgyszoroson át lépett először magyar földre. A támadás dátuma lett a mára már zarándoklattá válott úz-völgyi megemlékezés napja, az első világháborús haditemetőben a rendezvényt Csíkszentmárton szervezi. Az a község, amelyhez mindig is tartozott az Úz völgye – most is, papíron. Mert a valóságban sem a tömérdek erdő, sem az egykori laktanyák felett nem a szentmártoniak rendelkezhetnek.
Az 1968-as megyésítéskor Csíkszentmárton második határrészét – több mint 6000 hektárnyi erdőt – Bákó megyéhez csatolták. A megyehatárokat Bukarestben rajzolták meg, beleszólásuk az akkor alakuló Hargita megye elöljáróinak valószínűleg nem volt, bár lehet, nem is volt fontos számukra annak a pár ezer hektárnak a hovatartozása, hiszen akkor minden az állam kezelésében volt.
Csakhogy ennek az oda nem figyelésnek később súlyos ára lett, a 2000-es földtörvény megjelenését követően csak kínkeserves peres eljárással tudta a csíkszentmártoni közbirtokosság visszaszerezni a szomszéd megyébe szakadt erdeinek java részét, a csíkcsekefalvi közbirtokosságnak azonban több mint 1500 hektárnyi erdője ott maradt, és azon már nem is lehet segíteni – magyarázza Gergely András szentmártoni polgármester.
Még ennél is nagyobb gond, hogy az 1783-ban II. József által a székely határőrezredek támogatására adományozott havasok, a Csíki Magánjavak több mint tízezer hektárnyi erdőbirtokának is nagy része Bákó megyébe „esett”, az sem került vissza a jogos tulajdonosához. Az állami vagyon része mai napig, és ki tudja, kinek osztják majd ki, mert nálunk az osztogatás nagy divat – jegyzi meg keserűen Gergely András.
Aberrált helyzetek
Az egykori Úz-telep nyomait lassan elrejti a természet, egyetlen háznak van csupán állandó lakója. Két új épület is megjelent a völgyben, a csíkszentmártoni közbirtokosság kantonháza már elkészült, a két község határát képező Sóvető patakán túl a csíkcsekefalviaké most épül. De hiába vetette meg a lábát a két közbirtokosság, Bákó megye az Úz völgyének ezt a kis belteleki részét is megkérdőjelezi, Dormánfalva minden áron a magáénak akarja.
Csíkszentmárton a jelenleg a Bákó megyei táborigazgatóság tulajdonában levő, enyészetre ítélt egykori kaszárnyaépületeket is szerette volna átvenni.
– El is indult valamilyen folyamat, mondja a polgármester, de sorra megtorpedózták, olyan kifogással, hogy nem biztos a település helyzete, és én törvényszéki végzéssel igazoljam, hogy ez a terület a községé. Hiába, hogy a 2-es törvény mellékletében írja, hogy Csíkszentmárton területe Úz völgye. Ilyen aberrált helyzetekbe próbálnak kényszeríteni, és ez mind arra utal, hogy egyszerűen nem akarják annak a kezelésébe adni az épületeket, aki biztosan hasznosítaná. Ha a közeljövőben nem kerülnek jó kezekbe, összeomlanak, és akkor megint egy nagy értékkel leszünk szegényebbek. Én tudom, hogy ez nekik semmit nem jelent, sőt, alig várják, hogy eltűnjön, de nekünk hihetetlen nagy érzelmi kötődésünk van nemcsak a tájhoz, hanem ehhez az épített örökséghez is.
A völgy felső felében még állnak a gerendából épített laktanyák, néhánynak ablakai betörve, másokon az elcsúszott palalemez alatt már korhad a tetőszerkezet. Egyetlen kaszárnyában laknak csupán, az úzi megemlékezés napján mindig a tábor udvarán parkol a csendőrség autója.
– Jó, hogy felépült a két közbirtokossági kantonház, mert legalább valamilyen gazdája van a völgynek, bár mi csak mutatjuk, hogy vagyunk, mert a hagymakupolás honfoglalás zenéje nagyon erős és egyre erősödik – összegez Gergely András.
Az egész völgy egy hatalmas temető
A temetőben csend van, mintha az élet zaja kívül rekedne. Az út felől székely kapun át lehet belépni, két felén új, kőből és fából épült kerítés fut – egyelőre csak ezen az oldalon, a teljes körbekerítés még várat magára. A kaput is, a kerítést is a szentmártoni önkormányzat építtette pályázati pénzekből, illetve adományokból. A szegedi Meritum Egyesülettel ápolt jó kapcsolatuk eredményeként kerültek fel a kerítésre a magyar, román, német és orosz nyelvű, az első és második világháború úz-völgyi eseményeit leíró tájékoztató táblák.
A sírkertben az elmúlt évek során az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület állított fakereszteket. Példaértékű az, ahogyan az egyesület „belekeveredett” a temetőgondozásba. Vásárhelyi Gábort a kíváncsiság hajtotta az Úz völgyébe, 2006-ban vett részt először az augusztus 26-i megemlékezésen. Aztán két év múlva már az akkor alakulóban levő egyesüle több tagjával, családostul vett részt a zarándoklaton, és akkor fogalmazódott meg bennük: tenniük kell azért, hogy megőrződjék mindazok emléke, akik az első világháború folyamán az erdélyi harctereken, ez esetben az Úz völgyében életüket adták a haza védelmében.
– Akkor még a temetőben az ott járók hagytak kis faágakból készült kereszteket, nemzeti színű szalaggal átkötve, idézi fel Vásárhelyi Gábor. Megható volt, de tudtuk, hogy több kell ide, mint kis faágból készült szimbolikus kereszt. Összeadtuk a zsebpénzünket, abból készíttettük el az első ötven keresztet. Aztán támogatásra is leltünk, magánszemélyek, közbirtokosságok járultak hozzá tervünk kivitelezéséhez, ennek eredménye a temető mai kinézete. De a munkának még nincs vége, ez egy életre szóló feladat, küldetés. Ez olyasvalami, mint mikor valaki az egyik őse sírját ápolja évtizedeken át, majd a következő generációra örökíti a gondozást.
Az egyesület az évek során 650 keresztet állított az 1916–1918 közt az Úz völgyében elesett és eltemetett magyar és német katonáknak. Állítottak egy kettős apostoli keresztet mikóújfalusi andezitből az 1944. augusztus 26-án betörő orosz csapatoknak áldozatul esett magyar katonák emlékére, és egy Lengyelországból idekerült eredeti német vilmoskeresztet is elhelyeztek a temetőben, olyant, amilyen 1914-ben rendszeresítve volt az elesett német katonák sírjainak megjelölésére.
– Hogy hány katona lehet eltemetve Úz völgyében? Az adatok néhol homályosak, pontos számot nem tudni. Van egy 650 nevet tartalmazó veszteségi listánk, de a temetőben több mint ezer sírhantot számoltunk meg, és nem minden hantot lehetett beazonosítani, hiszen a háborút követően az Úz völgyében élő lakosság is jónéhány sírra rátemetkezett. Nem beszélve azokról, akikkel robbanás végzett, őket a gránáttölcsérekbe temették el. Még van két hősi temető a völgyben, a Kőkertnek nevezett helyen és a Veresvíz-pataknak az Úz patakába beömléséhez közel. Ezek mind első világháborús haditemetők. A második világháborúban elesettekről úgy tudjuk, hogy nem az úzi temetőben vannak eltemetve, de ezt konkrét bizonyítékokkal nem tudjuk alátámasztani. Az akkori frontharcosoktól tudjuk, hogy az elesetteket haláluk helyén temették el utólag, hiszen a betörő oroszok elől még a polgári lakosság is elmenekült a völgyből, és amikor visszatértek, már az előrehaladott bomlásban lévő testeket kellett elhantolniuk. Elmondható hát, hogy az Úz és környéke egy hatalmas temető.
Pénz és taps nélkül
Az egyesület tagjai családostul az augusztus 26-át megelőző két hetet az Úz völgyében töltik. Mindig van és mindig lesz ott tennivaló, mert nem elég felállítani a kereszteket, folyamatosan karban is kell tartani azokat, hiszen amennyire varázslatos az Úz völgye nyáron, amikor épp nem tombol orkán erejű vihar, télen épp annyira zord ott az időjárás – mondja Vásárhelyi Gábor. És akad munkájuk Erdély-szerte másutt is, hiszen több ezer temető, temetőparcella, hősi sír várja, hogy valaki felfedezze és rendbe hozza őket.
– El kell mondani azt is, hogy ez a fajta „hazafias munka” elég keveseket vonz, sokan rótták fel nekünk, hogy miért nem mással foglalkozunk. Nem beszélve arról, hogy a pénz nagyon behatárolja a mozgásunkat, mert bár a tagság ingyen dolgozik, ez még nem elégséges ahhoz, hogy egy sírkertet rendbe tegyünk. De bízunk abban, hogy a jó Isten kirendeli mindazt, ami szükséges munkánk folytatásához.
Az egyesület tagságát a Magyar Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztálya hadisír-gondozói jelvénnyel tüntette ki, Vásárhelyi Gábornak, az egyesület elnökének pedig a Magyar Hadisír-gondozásért Kitüntető Cím ezüst fokozatát adományozták 2014. május 21-én az Erdélyben hősi halált halt magyar honvédek emlékének megőrzése, valamint sírjaik felkutatása, felújítása érdekében végzett többéves kiemelkedő munkásságáért.
– Nem pénzért és tapsért tesszük, amit teszünk, hanem azért, mert mi, erdélyiek – és ezt nem csak az egyesületünk tagjaira értem – mind katonaősök leszármazottjai vagyunk, akiknek szent feladata volt a haza védelme. És most a mi kötelességünk azért az áldozatért, amit értünk hoztak életükkel, vérükkel, hogy megtanítsuk a mai és a jövő nemzedéket a haza szeretetére, az ősök és hősök tiszteletére. Mert milyen nemzet lennénk, ha nem lenne gyökerünk, amely ehhez a vérrel áztatott szülőföldhöz köt?
