Jáger Árpád, Felsőrákos: Bekerülni a parlamentbe – ez a fő jelszó az RMDSZ csúcsvezetése számára. De ha reálisan áttekintjük az elmúlt negyed évszázadot és annak hozadékát, már megvan a vélemény az alkudozásról, a halogató politikai hozzáállásról, mert sajnos, sem jogainkat nem tudták kiharcolni, sem nemztünk elismerését nem tudták elérni. Kampány van, és majdnem összeállt a lista, mint összmagyar lista, de talány, hogy mitől válik az összmagyarrá. Amikor csak az MPP-vel tárgyalnak, a néppárttal egyáltalán nem, sőt felelőssé teszik őket, ha nem jutnak be a parlamentbe. Fel kell tenni a kérdést, hogy miért mellőzik? Mert mindig kitartottak az igazság mellett és kijelentik, hogy a szövetség nem jó úton halad? Hangzatos szavak a szövetség részéről, hogy a magyarok érdekei akkor nem sérülnek, ha az RMDSZ részese a kormánynak, mert ha nem vagyunk ott, nélkülünk döntenek. De hogy a világos cél és hatalmi részvétel mit is jelent majd a nemzeti közösségnek, arról egy szó sem esik. És nincs szó a jogaink bővítéséről, nyelvi jogaink alkalmazásáról, a gazdasági helyzet javításáról, az egészségügyről, a munkahelyteremtésről, gyerekeink elvándorlásáról. Lehet sorolni a sok megoldatlan problémát, s hogy mit hoz a jövő, arra nem jó rágondolni. Idézem Madách szavait: Ember küzdj, és bízva bízzál!

Giráncsi Judit, Bikfalva. Olvasom a Háromszék aug. 24-i számában az Egy hét a sürgősségen című cikkben, hogy milyen sok emberen segítettek a Dr. Fogolyán Kristóf kórházban, s azon gondolkozom, milyen jó lett volna, ha az én férjem is részesülhetett volna megfelelő segítségben. Neki ugyanis április folyamán háromszor kellett felkeresnie a sürgősséget. Kétszer kapott infúziót, tablettákat, de mivel csak rosszul érezte magát, harmadszor is bement. Ekkor hívtak egy orvost – román ajkú, középkorú, széles fekete szemüvegkeretes –, aki, mivel a férjem nem tudta konkrétan megmondani mije fáj, adott két tablettát, „handicapat, nesimţit”, „să nu-l mai văd”, és ehhez hasonló szavakkal kiutasította, alig tudott hazáig vezetni. Reggel láttam, hogy mindjárt meghal, autót fogadtam, s a szerencsénkre bízva magunkat elindultunk Brassóba. Hosszú a mese, a vége az lett, hogy este 11-kor megműtötték, az epéje szét volt robbanva, alig tudták a vérmérgezéstől megmenteni. Két csigolyája is el van repedve, járni most sem tud, de targoncán hordozom be Brassóba kezelésre, ott legalább emberi módon segítenek az ilyen „handicapatokon” is. Szeretném az ügyet továbbvinni, de nem tudom, mit, hova, kinek. Így az az orvos továbbra is zavartalanul alázhatja azokat, akik segítségért, az életükért fordulnak hozzá. Köszönöm, hogy elolvassák.