Egy kedves vendégre száz kellemetlen vendég esik. Különös azonban e szomorú esztendőkben, amikor Kisbacon helyett a Balaton vidékén kellett nyaralnunk két szűk szobácskában, hol ez a nagybácsi, hol az a nagynéni „lepett meg”, rendszerint ezzel a kedélyes beköszöntővel: No, gyerekek, itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, adtok-e szállást egy-két hetecskére? – Hogyne, hogyne – ájuldozott apus is, anyus is, de azért kedvesen behívták, istenhoztáztak, sőt, köztünk legyen mondva, még füllentettek is kedves szüleim, hogy asszongya: éppen ma gondoltunk magára, drága Miska bácsi, hogy ezer esztendeje nem láttuk. Persze, én azt hiszem, hogy ez a füllentés voltaképpen nem füllentés volt, hanem amolyan szelíd, finom gúny, amit azonban a kellemetlen vendégek nem szoktak észrevenni.
Hát igen. Miska bácsiról lészen most emlékezésem, akinek a hortyogása meg evés közben a csámcsogása a legszelídebb embert is dühbe gurította, s különösen szegény apus majd kiugrott a bőréből, annyira idegessé tette a csámcsogás. Bár Andris sem csámcsogott, én sem csámcsogtam, anyus és apus szüntelen figyelmeztetett ebédnél, vacsoránál: Vigyázz, Öcsi (vigyázz, Andris), már megint nagyon kitátottad a szájadat, meglásd, hogy ebből csámcsogás lesz. Persze, voltaképpen gyönge figyelmeztetés volt ez Miska bácsinak, de Miska bácsi oda se neki: csám, csám, csám! Röviden: Miska bácsi csámcsogása és hortyogása, mely nem a szomszéd, de a huszadik szobából is elhallatszott volna, már a harmadik napon tűrhetetlenné vált, s apus és anyus, amíg Miska bácsi a Balaton partján sétált, nemcsak minden addigi nadselű gondolatomra borítottak fátyolt, de bűnbocsánatot ígértek ezután születendő nadselű gondolataimnak is, tetejébe még egy ropogós százezres bankót, ha Miska bácsit kifüstölöm.
– Annyi baj legyen – mondám én. Éppen azelőtt való este beszélt Miska bácsi arról, hogy ő hisz a hazajáró lelkekben, s bár nem túlságosan vallásos ember, minden este így imádkozik: Uram Isten, őrizz meg tűztől, víztől, gonosz ember szándékától, vékony lábú ökörtől, vastag lábú lótól, út mellett való földtől, s őrizz meg mindenféle kísértetektől, ámen! Mondjam-e, hogy ezt tudván, kész volt a nadselű gondolatom? Mint egy-egy üst, akkora sütőtökök pompáztak a kertünkben, nosza, ide vele, egyet leszakítottam, szemet, orrot, szájat vágtam neki, aztán koromfeketére mázoltam, s most már csak vártam azt a nagy pillanatot, amikor tizenkettőt kongat az óra. Azért vártam pedig a 12 órára, mert megállapítottuk, hogy Miska bácsi, amikor tizenkettőt üt az óra, amely éppen feje fölött volt, mindig felhorkan, mégpedig nagy nyögések kíséretében. Miska bácsi már 9 órakor szundikált, bele-beleütődött az orra az asztalba, ilyenkor egy kicsit elszégyellte magát, valamit motyogott, hogy aszongya: na, mit szóltok, gyerekek, már megint álmos vagyok – s visszajóccakázott a szobájába. Hiszen éppen erre vártunk. Elhatároztuk, hogy mind fennmaradunk éjfélig. Gyönyörű szép este volt, fel s alá sétáltunk, s pontosan, amikor az óra elkezdte kongatni a tizenkettőt, s Miska bácsi ijedten horkant fel, megjelent az ablakán a kísértet. Igen, valóságos kísértet, amelynek koromfekete fejére hófehér lepel borult, szemén, orrán meg száján kivöröslött a pokol tüze, apus meg valami ijesztő, síron túli hangon mondta, amint következik: Ébredj álmaidból, te csámcsogó disznó, pakolj, indulj, holnap éjfélkor itt ne találjalak, mert ha itt leszel, viszlek a pokolba, értetted-e?
Mondjam tovább, ne mondjam? Miska bácsi rettentő bődüléssel kidobta magát az ágyból, s bár a kísértet eltűnt, reggelig a földön kucorgott, s most már nem a hortyogása, hanem a fogvacogása miatt nem tudtunk elaludni. De Isten neki, szerencsésen kivirradt, s Miska bácsi pakolt és ment az első vonattal. Megható volt hallani, amint megesküdött, hogy látta a kísértetet, s egész lelkéből tanácsolta nekünk, hogy mi is pakoljunk, s hagyjuk itt ezt az elátkozott házat...
Meghatottan köszönték apuék a jó tanácsot, s persze, megnyugtatták Miska bácsit, hogy holnap okvetlenül megyünk mi is. Okvetlenül, nyomta meg a szót anyus is, okvetlenül, nyomtuk meg Andris meg én még jobban. S amíg eltűnt Miska bácsi vonata, szüntelen lobogtattuk a kendőt: Pá, Miska bácsi, pá! Csám, csám, csám!

A másolat hiteléül: Elek nagyapó