Négy éve volt, de mintha csak a tegnap történt volna. Átbillent az autó a dombon, már látom is a falu határát. Ez az a pillanat, amikor mindig átváltozom. Amikor a jó tündér megérint a varázspálcával, és gyermek vagyok ismét. Negyvennégy éves gyermek, akinél már a dombtetőn megállt az idő. Mert bár gurul tovább az autó, gyermekként már azt lesem, hogy mikor teremt le Tuli mámá a tornácról kikönyökölve. Ahol lefelé menet mész felazon és felfelé jövet meg leazon. Íziben bekukkantok a szomszédba, Laci tátá kettőt koppint az apró kis faszegre, és máris talpa lesz a lábbelinek: „ilyen csizmát kár kidobni, fiam”. Minden kapuban gyermekhangok, rohangálás – és én már nem tudom, hogy azok mi vagyunk-e vagy a mi gyermekeink, vagy nagyapámék ugrálnak elő diáksapkában és lekváros arcokkal. Fenevadak voltak ők is, mi is, és fenevadak ma már a gyermekeink. Az idő csak áll, egybemossa a korszakokat. Nagyapám hangját hallom, megint kirándulást szervez, valahova a Rikába vagy az almási barlanghoz. Aztán megáll az autó. Gyöngyike, mint egy örökmozgó: megy körbe és mond, mond és megy körbe. Nevetés, könnyek. Öröm és bánat. És egyszer csak azon veszem észre magam, hogy ott állok a templom előtt, egy élőlánc közepén, körülöttem egy egész gyülekezet énekli a himnuszt. Ott állok negyvennégy évesen, de mégis tízévesen...
Emlékszilánkok ezek. Szilánkok, melyek nem ismernek teret és időt, csak vannak. Szilánkok, melyeket ugyanígy fognak megírni száz esztendő múlva is. Mert ott, ahol béke van és igazság, ott nem hal meg az emberség. Élő ez a közösség. Nemzedékek jönnek nemzedékekre, és mindig olaszteleki gyerek maradsz. Bolondos, gondtalan, rebellis – de tisztességes, otthonszerető, ember-gyermek.
Ott vagyok most is, mint minden évben... Elidőzöm a templomban, mint mindig, a családi címeres kazetták között. Eltekergünk a rokonokhoz, beszélgetünk, emlékezünk. „Aztán vigyázz a pálinkával!” – kapom az oldalborda figyelmeztetését, de hát ilyenkor ki tud, ki akar vigyázni... Vagy csak épp ülünk az udvaron, egy pohár bor mellett szervezzük a találkozót – miközben a lemenő nap sugara végigsimít az annyira jól ismert és mégis mindegyre ismeretlenné váló tájon.
Itthon vagyok. Otthon vagyok. Mert itt a nevetés a pajtásom, a tücsök adja a rockzenét, az egyszerű, emberi, józan ész meg az Igazságomat. Itt tudom, itt érzem, hogy nincs többféle igazság, nincs félremagyarázott valóság. Itt két szóból mindenki megérti, és megért. Ezért érzem ma többszörösen is azt az olaszteleki élőláncot: itt senkit nem kell az Igazságról furfangosan-csavarosan meggyőzni. Mert Igazság csak egy van. És az nem furfangos-csavaros. Az egyenes és tiszta – és tudja mindenki.
Akkor siklik ki egy társadalom vonata, amikor nem az egyszerű, józan ész és a valóság diktálta Igazságok, hanem az álvalóságokból kitekert, megerőszakolt áligazságok mondatnak ki. Amikor vezető, politikus, rendőr vagy bíró azt hiszi, hogy ő szabja meg, merre van az arra – mert elfelejti például az olaszteleki család őszinte és igazságos életének példáját. Elfelejti, hogy egy társadalom nem tehéncsorda: nem ostorral és kutyákkal kell hátulról irányítani, hanem a józan hangját felismerve annak élére kell állni. A társadalom pedig igen pontosan tudja, mi a helyes és mi az igazságos. Ha ugyanezt meglátja a vezetőben, politikusban, rendőrben vagy bíróban, akkor hittel és bizalommal követi.
Ott vagyok tehát ma is, mint minden évben. A templomban beülök a padba, hallgatom az énekeket, a köszöntőket. Most épp az jár a fejemben, hogy két év telt el a legutóbbi Márkó-találkozó óta, három év múlva lenne a következő. Vajon megadatik-e, hogy kivegyem a részem a szervezésből? Aztán, mint minden évben, felmegyünk a temetőbe. Ahol a fák árnyékában koppint még egyet Laci tátá a faszegre, nagyapám kopjafája meg szinte kiabál. És kiáltanak a testvérek Liditől Lőrincig, Idukától Józsefig mind: ne hagyd, ne hagyd, vidd tovább, ne hagyd...
És ahogy az idő telik, és egyre többen leszünk a fák hűs árnyékában, úgy egyre nehezebb lesz rájönni, hogy a kapuk előtt nevetve rohangáló gyermekek mi vagyunk-e, vagy a mi gyermekeink, vagy netán nagyapámék koptatják a térdnadrágot. Mert ilyen csodálatos vagy te, Olasztelek: minden gyermekedben ott vagyunk mi, ott vannak az ő unokái, és ott vannak a mi elődeink is...
Ott vagyok hát, Olasztelek, a magam módján. Mert elvehetik mindenem, elvehetik a szabadságom. De soha nem vehetik el az Igazságom, mindannyiunk egyforma Igazságát. Nem vehetik el azt a tudatomat, hogy oda tartozom. Dolgom van ott még nekem...
Köszöntelek, Olasztelek!
Jövök!

Markó Attila

(Olasztelek szülötteinek találkozójára, a 2016-os esztendő szeptemberének másodikán)