Nem járt még kezemben, de olvastam a hírt, tudok róla, hogy májusban megjelent a Háromszéki tűzoltószerek című kiadvány, amely az önkéntes tűzoltóságok tárgyi emlékeit, technikatörténeti különlegességeit, ritkaságainak egy részét mutatja be. Csak gratulálni tudok Tóth Szabolcs Barnabásnak, hogy hézagpótló kötetét megjelentette, és hosszú távú céljában egy háromszéki tűzoltómúzeum létrehozása is szerepel.
A buzdítás, bátorítás mellett, bár nem vagyok Háromszék szülötte, megpróbálnám olyan írott dokumentumokkal segíteni leendő múzeumát, amely székelyföldi, udvarhelyszéki, illetve vármegyei tüzek oltásával foglalkozik. Abban a nagyon kicsi, négyéves székelyföldi magyar világban, 1943-ban jelent meg Égnek a magyar faluk című, csak brosúrának nevezhető füzetecske, amelyet a Kolozsvári Irodalmi és Nyomdai Műintézet Részvénytársaság adott ki. Ebből idézek: ,,...Kopott, rossz szertárakban gunnyaszt a falu ősi fecskendője. Tömlő mindössze 50 méter vagy annyi se. Azt is a múlt században vették. A házak viszont gaztetejűek. Anyaguk vályog, gyakran fa. Sűrűn építettek. Az udvar teli takarmánnyal és gondtalan gyermekekkel. Valóságos istenkísértés az élet a fehér házú magyar falukban. Csoda-e, ha égnek a magyar faluk?... Az oroszhegyi tűz volt Magyarországon az utóbbi évek egyik legnagyobb tűzvésze. Székelyföld egy szorgalmas, magyar községének jó részét, az ősi anyaközséget, Diafalvát döntötte romokba. 1942. július 20-án verőfényes nyári délelőttön kigyulladt az első ház Berkeczi József gazda telkén. Mire az igazgató-tanító és tűzoltóparancsnok vezetésével megindultak a két fecskendővel a tűz felé, már hozták onnan a hírt, hogy már az ötödik ház csűrére is felröppent a »vörös kakas«. A rossz úton alig bírták húzni, taszítani a fecskendőket, de azért a leggyorsabban szaladtak vele, mert egyre rémesebb híreket hoztak a tűzről. Ezek hatása alatt a parancsnok Székelyudvarhelyre és a szomszédos községekbe is telefonáltatott segítségért. A segítséget adó Udvarhely, Zetelaka, Szentkirály, Szentlélek önkéntes tűzoltói megkísérelték a lehetetlent is. A két fecskendő munkája mellett a kisebb házak tetejét, kerítéseket, kapukat hosszú kampókkal próbálták lehúzni, mert szaladt végig a tűz a kiszáradt, félig rothadt, taplós deszkakerítéseken, kis- és nagykapukon. Újabb és újabb zsúptetős házak, félig-meddig telt szénacsűrök gyulladtak ki a rájuk hulló szikráktól, a levegőben könnyen tovaszálló tüzes szalma- és szénacsomóktól... Emberéletben nem esett kár, mert szerencsére a délelőtti órákban, ½ 11-kor tört ki. De az anyagi kár annál nagyobb volt. Leégett 29 lakóház, 27 nagyobb gazdasági épület, 14 konyha, 4 fészer s minden anyag, ami éghető volt. A lakosság, aki a határban dolgozott, és haza tudott sietni még a tűz idejére, szomorúan állapította meg, hogy csak a rajtuk levő gúnyával maradtak: minden bútoruk, ruhájuk, élelmük és takarmányuk odaveszett, még a gyümölcsfák is. Jószág aránylag nem sok, egy tinó, két sertés és négy juh. A kárt több mint 300 000 pengőre becsülték... Az oltást nagymértékben hátráltatta az, hogy a vizet több száz méterről vedrekkel, faedényekkel kellett hordani, a régi rossz fecskendőket újból és újból üzemképessé kellett tenni. Ilyen körülmények között du. 5–6 óra között sikerült a tüzet 80 százalékban eloltani, a tűzfészkeket csak másnap estére lehetett 98 százalékban szétverni, de az összeomlott pincékben és faépületekben még harmadnap is égtek a gerendák és a felhalmozott takarmány!”
