Messzemenő következtetéseket ugyan nem szabad levonni az esetből, de egy olyan országban, ahol a honatyák különféle kiváltságokat és pótnyugdíjat szavaznak meg maguknak, ahol a második legmagasabb közméltóság, a szenátus elnöke a sort megkerülve, a hátsó kapun somfordál be a hivatalba jogosítványt cserélni, mégis érdemes elidőzni e szerény, inkább szimbolikus gesztusnál. A hivalkodást és a hatalommal járó privilégiumokat elutasító magatartás ugyanis oly ritka a romániai politikai életben, hogy akkor is alaposabb elemzést kíván, ha részben talán az imázsépítés célja áll a hátterében – bár ennek ellentmond, hogy Dacian Cioloş mifelénk igencsak szokatlan következetességgel mond nemet mindenféle pártpolitikai szerepvállalásra, kikosarazva a liberálisokat, de a Nicuşor Dan-féle, újabban pártpolitikai eszközökhöz nyúló és országos kiterjedést célzó bukaresti civil szerveződést is.
A kormányfőnek az átlagemberek közé való elvegyülésének több üzenete is lehet. Az egyik talán a lakosságnak szóló biztatás: nem pusztult ki teljes mértékben a normalitás az országban, nem áthidalhatatlan a szakadék a köztisztséget betöltők és az egyszerű polgárok között. Különösen fontos ez az üzenet, ha figyelembe vesszük, hogy a parlament megítélése a mélyponton, a honatyák pedig mérhetetlen gőgjükben már a látszatra sem nagyon figyelnek. Pár hét múlva választásokat rendeznek, s részvételi aránytól függetlenül lesz majd törvényesen választott parlamentje az országnak – nem megoldás tehát a közélettől való elfordulás. Az olyannyira jogos lakossági kiábrándultságnak nem szabad távolmaradásban lecsapódnia, mert azzal gyakorlatilag ugyanaz a korrupt, dölyfös bűnbanda marad tisztségben, hatalmon, amelynek tagjai ma is ott pöffeszkednek Bukarestben – e kis gesztus talán a demokratikus berendezkedés és a demokratikus eszközök fontosságára is felhívja a figyelmet.
A kormányfő fapados utazása azonban a biztatás mellett figyelmeztetés is, elsősorban a szakértői kormány lejáratásában érdekelt, időről időre bizalmatlansági indítvánnyal fenyegetőző parlamenti pártoknak. Dacian Cioloş finoman, elegánsan, de egyértelműen jelezte: esze ágában sincs immár a bársonyszékekért folyó harccal elfoglalt politikai alakulatok kegyeit keresni – ha szövetségest akar, inkább közvetlenül a választókhoz fordul. És tőlük bizony nagyobb felhatalmazást és erőt kaphat, mint amivel a pártok rendelkeznek.