Fent nevezett fia, dr. Szabó Attila lövétei körorvos meglehetősen későn válaszolt adatkérő levelemre, s igyekezett megmagyarázni a „bizonyítványt”, azaz a késés okát. Tette ezt úgy, hogy akarva-akaratlan felvázolta számomra azt a környezetet, ahol nagyapja, dédapja és további felmenői éltek, ahonnan dr. Szabó Vilmos származott, és ahonnan egész életformáját meghatározó örökségét hozta. „Késésem igazi oka nem itt rejlik” – írja néhány ingatag lábon álló indok felsorolása után.
„...Apám ki nem állhatta az okoskodást, az öncélú erőfitogtatást, lett légyen az akár a tudásé is. A dagályossággal, a nagyképű, művészieskedő, szakállbügyürgető filozofálgatással, a pózokkal ki lehetett a világból kergetni. Ahogy vénült, egyre kevésbé szenvedhette a közhelyes, klisékkel teli dumákat, szövegeket, a maga részéről a legtermészetesebb, pőrén egyszerű, kristálytiszta kifejezési formákat használta csak; szántszándékkal sem tudott volna zavaros, követhetetlen lenni. És így végezte a dolgát is. Emlékszem, suttyó gyermekként ügyetlenül, nyeletlenkedve fogtam neki valamilyen tennivalónak, úgy, hogy nézni is rossz volt. Akkor mondta, hogy az ő édesapja, értelemszerűen az én nagyapám tanította meg őt arra, hogy az ember, ha jól akar valamit elvégezni, ahhoz rendesen oda kell állni: nem fél lábon, szivarozva, egyébről halandzsázva, szájtátva stb., hanem mindennek meg kell adni a módját, ami neki jár, még a legjelentéktelenebb tennivalóra is kellő figyelmet kell szentelni. Amit pedig – ezt is megtudhattam a falubeli öregektől – a maga során az apjától lesett el. Híresen tiszta fejű és jó kezű emberek voltak. A késésemet magyarázó valódi mentség meg ott, hogy restelltem volna hevenyészve összetákolni egy tessék-lássék irományt, nesze, Lajos bátyám, pukkadj meg, a többi a te dolgod. A családi hagyományhoz híven iparkodtam hát én is rendesen odaállni a dologhoz.”
Az egykori gyermek számára csodálatos volt a Hargita déli oldalán fekvő Homoródalmás, sajnos, azóta szintén letűnt, eltűnt világa, ahol dr. Szabó Vilmos Szabó Dénes és Kovács Rebeka földműves szülők gyermekeként 1935. május 3-án született. E falu szorgalmas lakói olyan sok értelmes gyermeket hoztak a világra, hogy az unitárius főgimnázium építésekor felmerült annak gondolata, hogy azt ne Székelykeresztúrra, hanem Homoródalmásra építsék.
Elemi iskoláit szülőfalujában, a gimnáziumi osztályokat a székelykeresztúri egykori Orbán Balázs Unitárius Főgimnáziumban végezte, 1954-ben érettségizett. Sikerrel felvételizett a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet Általános Orvosi Karára. Másodéves korában beiratkozott az anatómiai szakkörbe, és az egyetem elvégzéséig megtanulta a szervek, szervrendszerek anatómiai viszonyait, aminek később mint sebész nagy hasznát vette.
Nemcsak a szakmát tanulta, hanem mint a tánccsoport tagja éveken át táncolt az Egyetemi Művészegyüttesben, amely 1958-ban Márkos Albert Csík-felcsíki sorozójával és az Avasi táncszvittel az országos főiskolai seregszemlén első díjat nyert.
Három évig bentlakó orvos (intern) volt, így nem kellett körorvosnak mennie. Versenyvizsgával 1963–64-ben sebész alorvosként a Marosvásárhelyi metodológiai központban, 1964–67 között az oneşti-i sebészeten tanulta a szakmát. 1967–1978 között a moineşti-i Petrol (Pietros) Kórház igazgatója, illetve sebész szakorvosa. 1978-tól áthelyezését kérte a sepsiszentgyörgyi kórház sebészeti osztályára, ahol 1990-ig szakorvos, attól kezdve osztályvezető főorvos. Fő érdeklődési területe: a sérv izmainak kórélettana, a műtét alatti vérveszteség-meghatározás gyakorlati módszerének kidolgozása, a hasnyálmirigy-sérülések ellátása, a modern gyomorsebészet (vagotomia, pilorus-plasztika, antrektómia). Tudományos előadásait a helyi Orvostudományi Társaság ülésein tartotta.
„...folytatnám azzal a patetikus állítással, hogy apám Isten kegyelméből való sebész volt. Jól tudom, őt a hideg is kirázná e jellemzéstől, mégsem tágítok. Volt szerencsém vele dolgoznom három éven át, s nap mint nap látnom, hogy kell a lehető legrövidebben, legegyszerűbben, atomórapontos kézzel, már-már axiomatikus tisztasággal műteni. Maszatolás- és tökölődésmentesen, minden fölösleges traumától, vérzéstől és időhúzástól menteni igyekezvén a beteget, mindezt lehengerelő biztonsággal és mindenre kiterjedő szakmai tudással. Olyan volt egy-egy műtéte, mint egy természeti jelenség, bár aligha van a világon természetellenesebb, mesterségesebb dolog a műtétnél. Nyelvújítás kori – igen találó – magyar neve beszédes. A műtősnővérekkel madarat lehetett fogni, ha vele dolgozhattak.
Mindent így csinált egyébként, másként nem is tehette. A járása lendületes, igen sajátosan elegáns, határozott volt. Csoszogni, sétálni, téblábolni nem tudott. A mozdulatai, a leghétköznapibbak is mind az elegancia, célszerűség, pontosság és gazdaságosság megtestesülései voltak, őt nézvén az embernek az az érzése támadt, hogy pl. azt az almát meghámozni nem is lehet másként, nemhogy jobban. Szepletni, fuserálni, szöszmötölni nem látta őt senki – még rágondolni is blaszfémia. A kézírása csodálatosan szép volt, lendületes, akkurátus, harmonikus, ismeretlen számára is tiszteletet parancsoló, állandó minőségű: sebtében papírra vetett sorait meg nem lehetett különböztetni a ráérősen, ültében írottaktól. És ami igen fontos, olvasható volt.”
1960-ban nősült. Felesége Németh Anna (1935–2005). Gyermekei: Attila (1962) orvos, Emese (1964) tanár.
2009-ben hunyt el. Feleségével együtt szülőfalujában, a homoródalmási temetőben nyugszanak.
Emlékét sok-sok operált betege, gyermekei és unokái őrzik.
