A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet.
1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja.
A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor.
1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásá­ban. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a román televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja.
A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást.
1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok maradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...)
Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak.
A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a kolozsvári rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
 A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította.
(folytatjuk)
 

JÁNOS ANDRÁS fordítása